Cities of translators Budapest Hogy kerül Párizsba János? | Három Holló
hu de

Hogy kerül Párizsba János? | Három Holló

Arra a műveletre, amelyet az általam ismert európai nyelvekben átültetni, átvezetni, áthelyezni jelentésű igék jelölnek (übersetzen, prevesti, traduire, tradurre, przełożyć, translate), az én nyelvemben a 16. század óta a fordítani ige használatos. A nyelv ritkán téved: a különbségnek oka kell, hogy legyen. Nem lehet véletlen, hogy míg a legtöbb európai nyelv a fordítás műveletében az átvitel (transzfer) mozzanatát emeli ki, addig a magyar az átalakításra (transzformáció) utal. Valószínűleg arról van szó, hogy a magyar nyelv túlságosan különbözik a többi európai nyelvtől, következésképpen túl kevés analóg jelentéskör és struktúra áll rendelkezésre ahhoz, hogy el lehessen tekinteni attól az – egyébként mindig fennálló – körülménytől, hogy a fordító itt-ott átalakít, azaz eltávolodik az eredeti jelentéskörtől vagy struktúrától, hogy végeredményben az eredetivel egyenértékű szöveget hozhasson létre. Hogy csak a legfontosabbakat említsem ezek közül a különbségek közül: a főnevet deklináció helyett szuffixumokkal illesztjük a mondatba, ezekből pedig több tucatnyi van; az igék időszemlélete más, ezért csak egy múlt és egy jelen időt használunk, ezekkel és az ige időviszonyait módosító prefixumokkal tudjuk kifejezni ugyanazokat az árnyalatokat, amelyeket más nyelvek a plusquam perfectummal, a futurum perfectummal stb., vagy pl. az olasz a maga még több igeidejével. Nagyjából ezek azok a különbségek, amelyek nyelvünket az összes európai nyelvtől megkülönböztetik, bár egy nyelvész bizonyára még többet tudna felsorolni.

A magyarul beszélő már emiatt is nehezebben tanul meg idegen nyelvet, és okkal érzi úgy, hogy egyfelől őt senki sem érti meg, másfelől számára is nehezen érthető mindaz, ami nyelve határain túl van. Ráadásul a mai germán, újlatin és szláv nyelvek még a történelmi időkben sem különültek el egymástól, hanem úgynevezett dialektuskontinuumot alkottak: a nyelvhasználat hatalmas területeken faluról falura csak kismértékben változott. A nemzeti államok kialakulása persze homogenizálta és ezáltal eltávolította egymástól ezeket a nyelveket, a szomszédok rokonsága ennek ellenére megmaradt. Egy magyar el sem tudja képzelni, milyen az, amikor az idegenben felismerhető a saját.

Ennek a nyelvi elszigeteltségnek legkésőbb a tizenhetedik század vége óta súlyos következményei vannak. Sok magyar érezte és érzi úgy, hogy ellenséges külvilág veszi körül; hogy érzései, szokásai, egész kultúrája közölhetetlen és érthetetlen a külvilág számára. És részben kompenzációként, részben mert az összehasonlítás lehetősége hiányzik, meg van győződve arról, hogy az ő kultúrája páratlan, egyedülálló és minden másnál különb; hogy nincs mit tanulni másoktól, hanem mások tanulhatnának tőlünk, de nem akarnak. A magyar költészethez fogható csoda nem termett Európában, és persze ugyanez a helyzet a népzenével, az ún. cigányzenével és a népművészettel is. Mondanom sem kell, mindez milyen veszélyes politikák táptalaja, és mennyire megnehezíti a magyarság bekapcsolódását Európa és a világ kulturális kommunikációjába, modernizációs folyamataiba.

Ezzel szemben a műfordítás puszta léte és mindennapi gyakorlata bizonyíték arra, hogy kultúránk közölhető és más kultúrákkal összehasonlítható, sajátos volta lemérhető és érvényesíthető, különössége megtartásával idegen hatásokat befogadni képes. Megbarátkoztat az idegennel, oldja az izolációs szorongást. Mindazokon a vonásain túl, amelyekről a továbbiakban szó lesz,

a műfordításnak Magyarországon terápiás funkciója, és ebből következően pátosza, erkölcsi jelentősége van.

Ez lehet a magyarázata annak, hogy legjobb íróink és költőink közül oly sokan foglalkoztak és foglalkoznak műfordítással.

De térjünk vissza a fentebb említett átalakításhoz. Nézzük meg kicsiben, hogyan működik a gyakorlatban. Lássunk egy példamondatot, mondjuk, franciául:

 

Il a traversé la rivière à la nage.

 

A mondatot Georges Mounin könyvéből vettem, de előtte mások is használták már.

Tegyük mellé a mondat magyar fordítását:

 

Átúszta a folyót.

 

Tegyük mellé – milyen egyszerű ezt mondani! Valójában mit csináltunk? Létrehoztunk egy magyar mondatot, amelyik – szerintünk és lehetőség szerint – ugyanazt mondja, mint a francia. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy kivontunk, lepároltunk a francia mondatból valamit, amiből aztán egy magyar nyelvi struktúrát generáltunk. Joszip Brodszkij azt a metaforát használta erre, hogy amikor fordítunk, az angyalok nyelve közvetít: előbb arra fordítjuk le a forrásszöveget, majd arról fordítunk a célnyelvre. A probléma ezzel a szép metaforával az, hogy a köztes valami nem lehet nyelvszerű. Hiszen, ha az lenne, ismét felmerülne a kérdés, hogy mi közvetít a forrásnyelv és az angyalok nyelve, majd pedig az angyalok nyelve és a célnyelv között. És így tovább, a végtelenségig. Inkább valami anyagtalan és kifejtetlen [inkonzisztens és implicit] struktúra lehet, fénylő köd, kavargó semmi. A szöveg szelleme – én ezt a metaforát találtam rá. (Remélem, világos, hogy semmiféle filozófiai mélységet nem tulajdonítok ennek a szónak, és szigorúan csak metaforaként, jobb híján használom).

A szöveg szelleme nem stabil képződmény – egy pillanatig létezik csupán, és csak a képzeletünkben. Amikor azzal a szándékkal nézünk rá egy mondatra, hogy lefordítsuk, már ott lebeg a szöveg teste fölött. És elillan, mihelyt sikerül testet öltenie egy célnyelvi szerkezetben.

Hogyan született tehát a fenti magyar mondat? A rivière szó szellemének sikerült testet öltenie egy homológ (vagy legalábbis analóg) magyar kifejezésben, amely a folyó. De a traverser à la nage-nak nincs analogonja. Ezt a cselekvést a magyar nyelv gyökeresen más szerkezettel fejezi ki. A franciában az ige (traverser) tartalmazza a mozgás irányát, a hozzá kapcsolt névszói rész (à la nage) fejezi ki a mozgás modusát. A magyarban éppen megfordítva: az ige (úszni) a mozgás modusát adja meg, ahhoz, hogy irányát is megadjuk, meg kell toldanunk az át- prefixummal. Ráadásul a francia mondatban maga az igei rész is három szóból áll (il a traversé), külön-külön jelölve a cselekvés alanyát és múlt idejét. A magyar igéhez ragasztott szuffixum feleslegessé teszi az alany megjelölését, és a cselekvés idejét is innen olvashatjuk le. További különbség, hogy a francia a cselekvő nemét is jelöli (il), amit a magyar akkor sem tenne, ha kénytelen volna személyes névmást használni. Tudniillik a magyar nyelv nem különböztet meg nyelvtani nemeket. Jelöli viszont, az ige tárgyas ragozásával, hogy a cselekvésnek tárgya van. Ezúttal némileg fölöslegesen, hiszen ott a tárgy a mondatban – de hát lehetetlen eltekintenie tőle.

A fordításnak ezt a mozzanatát – amikor tehát a szöveg szelleme heterológ célnyelvi szerkezetben ölt testet – neveztem fentebb átalakításnak (transzformáció).

Ha a francia példamondatot más európai nyelvekre fordítanánk le, valószínűleg jóval kevesebb transzformációval úsznánk meg, az azonban csaknem lehetetlen, hogy egyáltalán ne legyen átalakításra szükségünk. Ezért neveztem az átalakítást a fordítási művelet mozzanatának.

Példánkban az átalakítás köznapi esetéről van szó, amikor a forrásnyelv egy bevett szerkezetének a célnyelv más módon összerakott struktúráját feleltetjük meg. Az irodalmi nyelv lényegéhez tartozik azonban, hogy sűrűn él nem bevett, alkalmilag létrehozott szintaktikai megoldásokkal, retorikai alakzatokkal, metaforákkal stb. Úgy is mondhatjuk, hogy az irodalmi mű szerzője – de a filozófus, a tudományok kreatív művelője is – a nyelvi kútfő státuszával rendelkezik. Ha a fordító ezek után a forrásnyelvi szöveg alkalmi, nem bevett szerkezeteinek saját nyelvében bevett, elkoptatott szerkezeteket feleltet meg, akkor hibát követ el. A műfordítónak, a filozófiai és tudományos művek fordítójának a nyelvi kútfő státuszával kell rendelkeznie. Erről a továbbiakban bővebben lesz szó.

Most pedig adjunk hozzá egy névvel megjelölt alanyt példamondatunkhoz:

 

Jean a traversé la rivière à la nage.

 

Aztán fordítsuk le. Ekkor két lehetőség között választhatunk:

 

(1) János átúszta a folyót.

 

A név átalakítását hajtottuk végre. A szöveg ettől megnyugtatóan otthonos lett. Mintha nem is lenne fordítás. Nem is az. Hanem egy új mondat, magyarul. Annak a francia folyónak a partjára ugyanis nem mászott ki semmiféle János. Jean mászott ki, és a magyar szövegnek, ha fordítás, az ő viselt dolgairól kell beszámolnia. Ráadásul a forrásnyelv által körülrajzolt univerzumban számos olyan további létezővel kell számolnunk, amelynek nincs megfelelője a célnyelv által körülrajzolt univerzumban. Hagyján, hogy felbukkant nekünk ez a Jean, akit Jánosnak fordítottunk. De mit csinálunk akkor, ha a folyónak is neve van (Loire), vagy háromszáz oldallal később ez a Jean Párizsba utazik? Hogy kerül Párizsba János? Avagy talán a Loire helyett írjunk Tiszát, Párizs helyett meg mondjuk Debrecent? Nyilvánvalóan abszurd elgondolás, jóllehet, mint látni fogjuk, nem példa nélküli a fordítás történetében.

Jobban tesszük, ha megmaradunk a másik megoldásnál:

 

(2) Jean átúszta a folyót.

 

Most viszont az történt, hogy a saját nyelvünk által körülrajzolt univerzumba átvittünk valamit, ami nem volt benne, ami eredetileg a másik nyelv által körülrajzolt univerzumhoz tartozott. Gazdagítottuk nyelvünket, pontosabban a nyelv által körülrajzolt világunkat. Betekintést kínáltunk egy másik nyelvi univerzumba. Amellett elhelyeztük Bábel jelét szövegünkön. Átvitelt (transzfert) hajtottunk végre.

Példáim természetesen túlzottan egyszerűsítettek, modellszerűek. A fordítói gyakorlatban többnyire az átalakítás és az átvitel összetettebb eseteivel van dolgunk. Abban a szélsőséges – de szépirodalmi, filozófiai vagy tudományos szöveg esetében nem is olyan ritka – esetben, amikor a célnyelvben hiányzik egy szó, egy kifejezés, egy fordulat, a hiányt csak átalakítással vagy átvitellel pótolhatjuk.

Az előbbi esetben újrahasznosítással (rekontextualizálás) vagy szóújítással (neologizmus) hozunk létre nyelvünkben olyan analogont, amelyben a szöveg szelleme testet ölthet. Az újrahasznosításnak az szab határt, hogy az újrahasznosított kifejezés eredeti jelentése nem törlődik el – az elfojtott minduntalan visszatér. Amellett az újrahasznosítások és szóújítások sorsa kiszámíthatatlan, a recepció szeszélyétől függ. Ki tudná megmondani, miért nem vált be a spray helyett a permet, a grape fruit helyett a citrancs, és miért vált be ezzel szemben a hard disk helyett a merevlemez? Személyes kudarcról is van szerencsém beszámolhatni e téren. A francia nyelvfilozófiában használt discours magyarítására a régi és elavult beszély szó újrahasznosításával próbálkoztam. A szakma ehelyett a latinból átvett, magyarul beszélgetés jelentésű diskurzust részesítette előnyben.

A spré, a grépfrút és a diskurzus diadala jelzi, hogy a nyelvi univerzumunkból hiányzó elemek pótlására az átvitel is alkalmas. Ennek is megvannak azonban a korlátai. Egyfelől a magyar nyelv hangtani sajátosságai – a hangrendi illeszkedés és a kötőhangok – miatt az idegen nyelvi kifejezések beillesztése a mondatba gyakran nehézkes; a magyarban nem létező hangok pótlása sokszor máig eldöntetlen (pl. a curry karri vagy körri?). Aztán meg, mindannyian láttunk már olyan filozófiai szöveget, amelyben a szavak nyolcvan százaléka latinból vagy angolból átvett szakkifejezés volt. Az ilyen szöveg aligha tekinthető fordításnak, az olasz reneszánsz kultúrában maccherone volt a neve. Az ilyen szakmakaróni nagy hátránya, hogy az idegen szavakon nem sejlik át az etimológiájuk, és nem lengi körül őket konnotációik aurája, következésképpen nem adnak támpontot a képzeletnek. Anélkül pedig nincs kreatív gondolkodás, csak papagájszerű ismétlés van.

A magyarság kései jövevény volt Európában, már egy sokféle hatás nyomán kialakult és az élet minden területét átható kora-középkori civilizációba érkezett. Ennek százszámra, ezerszámra voltak olyan elemei, amelyeket meg kellett tanulnia a maga nyelvén megnevezni. Nem túlzás azt állítani, hogy a magyarság európai létének első hat évszázada ezzel a tanulással telt. A fordítás, avant la lettre, nagyrészt a hiányzó szavak pótlásából állt. A lefordítandó idegen szövegek első nagy tömegét a kereszténység felvétele hozta magával, ami esetünkben a 11. századra esett. Minthogy a szomszéd népek akkor már néhány évszázada keresztények voltak, átvett szavaink főként tőlük származtak, vagy – mint a hírnök jelentésű görög angelosz – az ő közvetítésükkel kerültek nyelvünkbe. De a karácsonyt megjelölő szavunk is eredetileg egy napforduló jelentésű szláv szó átvétele és újrahasznosítása. Mint mondtam, az újrahasznosítás esetében nem ritka az elfojtott visszatérése. Ezúttal a téli napforduló pogány ünnepe köszön vissza a keresztény ünnep magyar nevében, és a magyar karácsonyt ennek megfelelően a pogány kultuszok számtalan maradványa kíséri, ártalmatlan népszokássá szelídülve. A húsvét magyar neve ugyancsak egy eredetileg húsvétel jelentésű szláv kifejezés tükörfordításából származik, ezúttal szóújítással. Az angyallal szemben az ördög viszont valószínűleg a pogány magyar hitvilág egyik fogalmának újrahasznosítása – az elfojtott visszatérésének minden következményével együtt.

Talán a legkülönösebb a keresztény szó sorsa. Alighanem ez volt az első leiterjakab. (Egy újságíró 1863-ban a Jakobs Leiter (Jákob lajtorjája) kifejezést névnek vélte, és Leiter Jakabnak fordította.) A keresztény szó eredetileg egy Krisztus követője jelentésű szláv szó átvétele volt, kresztyén alakban. Mivel azonban nagyon hasonlított a kereszt (crux, Kreuz, croix) magyar nevére, hamarosan keresztény lett belőle, és ebben a változatban terjedt el. Így lett a magyar tudtommal az egyetlen európai nyelv, amelyben a keresztényeket nem Krisztus nevéből, hanem kivégzésének eszközéből származtatott szó jelöli. A hibás etimológia ugyanakkor jól tükrözte az államvallássá vált kereszténységen belüli hangsúlyeltolódást a személyről az intézményre, a tanításról a kultuszra (tudvalevően a kultusz helyeit, a templomokat jelölték meg kereszttel). A protestánsok, akik levették templomaik tornyáról a keresztet, vallásuk megnevezésében is visszatértek az archaikus keresztyén alakhoz, amelyben a kereszttel való hasonlóság elhalványul.

A legnagyobb tömegű lefordítandó szöveget természetesen az Ó- és Újszövetség jelentette, és a feladat, mint mindenütt, a protestantizmus terjedésével vált aktuálissá. De az első teljes magyar nyelvű Biblia, Károli Gáspár 1590-ben megjelent műve után a munka még jó egy évszázadig tovább folyt, aminek főként a nyelv kialakulatlansága, szabályozatlansága, dialektális szétaprózottsága volt az oka. Ugyanebben a korban a világi, udvari költészet, és annak közvetítésével a trubadúrlíra kifejezéskincsének és attitűdjének meghonosítását a magyar reneszánsz legnagyobb költőjének, a nyolc nyelven (latinul, olaszul, németül, lengyelül, törökül, szlovákul, horvátul és románul) tudó Balassi Bálintnak (1554−1594) köszönhetjük.

A magyar barokk legnagyobb alakja, a kétnyelvű Zrínyi Miklós, horvát nevén Nikola Šubić Zrinski (1620−1664) még csaknem száz év múlva is ezt írta: „Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam úgy; osztán szegény az magyar nyelv. Az ki históriát ír, elhiszi szómat.” Érdemes felfigyelni arra, hogy Zrínyi Miklós – akinek testvére, Petar horvát költő volt, és kölcsönösen fordították egymást – nem pusztán a nyelv szegénységére hivatkozik. Esztétikai többlete is van szerinte az átvételnek.

Némelyik latin klasszikus, Vergilius és Horatius (Virgil és Horác) szövegeinek feldolgozása iskolai kompendiumként korábban is gyakorlat volt, de műveik irodalmi igényű közvetítése ugyancsak a tizenhatodik században kezdődött. Huszti Péter Aeneise (1569, nyomtatásban először 1582) Trója történetét több különböző latin szerző és középkori kompiláció alapján beszéli el, és ennyiben inkább még antik forrásokra támaszkodó históriás ének, amilyen több is volt a korban. A továbbiakban azonban hűen, sőt helyenként meglepő pontossággal követi Vergilius szövegét, ennyiben tehát már műfordítás. Ma már – talán éppen ezért – mosolyra késztet. Ha a komikus hatás okát keressük, az átalakítás jellegzetes korlátját érhetjük tetten. Huszti a magyar régiségben honos, 6/6 és 6/5-ös osztású szótagszámláló sorokkal magyarítja Vergilius hexametereit, a latin ókor Galliáját Franciaországgá, Pannoniát Magyarországgá alakítja át stb. Ilyen esetekben ma már átvitelt használnánk. Miért nem váltott ez ki komikus hatást az ő korában, és miért folyamodnánk ma már inkább átvitelhez? Mert többet tudunk a latin antikvitás univerzumáról, és előzetes ismereteinkhez képest Huszti magyarításai kognitív disszonanciát váltanak ki. Éppen úgy, ahogy példamondatunk Jeanjának Párizsáról is többé-kevésbé kialakult ismereteink vannak, amelyek lehetetlenné teszik, hogy Debrecenné alakítsuk át.

A forrásnyelv által körülrajzolt univerzumra vonatkozó ismeretek kognitív disszonancia révén akadályozzák, hogy a hiányzót meglevővel pótoljuk, és kikényszerítik a mondott ismereteknek megfelelő átvitelt.

Következésképpen minél több ismerettel rendelkezünk a forrásnyelv által körülrajzolt univerzumról, annál inkább átvitelre kényszerülünk átalakítás helyett. Ismereteink ezáltal tovább gyarapodnak – és így tovább, körbe-körbe.

Minél inkább betagozódott a magyarság az európai civilizációba, annál többen érezték át annak szükségességét, hogy a külvilág viszonyait ne a maguk viszonyaira fordítsák le, hanem igyekezzenek tágítani univerzumuk nyelvi korlátait. Ez a folyamat a tizennyolcadik század végére eredményezett gyökeres fordulatot. Olyannyira, hogy az 1770-es évektől nagyjából 1820-ig terjedő időszakot a magyar kultúrtörténetben a nyelvújítás korának nevezik. A más, az idegen iránti mohó kíváncsiság meghonosítása, elsajátítása érdekében a nyelvi kreativitás soha nem látott kibontakozása jellemzi ezt az időszakot, amely az úgynevezett testőrírók fellépésével kezdődött. A Mária Terézia bécsi testőrségében szolgáló fiatal nemesek voltak ők, akik a francia felvilágosodás vonzáskörébe kerültek. A kezdeményezés érdeme Bessenyei Györgyé (1747−1811), aki természetesen nem lehetett mentes a korábbi korszak némely fogyatékosságától, például – emlékezzünk csak Jeanra és Jánosra – Cristoforo Colombót Galamb Kristófnak, Michelangelót Angyal Mihálynak magyarította. A testőrírók a nyelvújítás racionális-franciás irányzatát alkották, amely a felvilágosodás eszméit, szellemiségét és beszédmódját igyekezett magyar nyelvre átültetni. Ennek egyik módja a kor francia szerzőinek fordítása volt, amely ekkor már a nyugati versformák átültetését is jelentette. A deákos irányzat ezzel szemben a görög-latin klasszika verselését igyekezett meghonosítani. Első nagy alakjának, Baróti Szabó Dávidnak (1739−1819) köszönhetjük a magyar hexameter kimunkálását. Előbb Vergilius eklogáit, majd az Aeneis teljes szövegét fordította le formahűen. Vigyázat, a „formahű” fordítás nem pusztán egy eddig nem használatos metrum kitöltését jelentette magyar szavakkal! Se szeri, se száma azoknak a szórendi szabadságoknak, nyelvtani egyszerűsítéseknek, tömörítő eljárásoknak, amelyek nyelvünket alkalmassá tették az időmértékes metrumok fölvételére, majd az irodalmi nyelv, és azon át a köznyelv máig használatos lehetőségeivé váltak. Csaknem egy évszázadig Baróti Szabó nyelvén olvasták a magyarok Vergiliust. Természetesen a nyugati versidomok és rímelési technikák meghonosításának is messzeható és a mai köznyelvig lenyúló következményei voltak, nem csupán a racionális-franciás, hanem a harmadik, a szentimentális-németes irányzat esetében is. Ennek leghatásosabb képviselője, Kazinczy Ferenc (1759−1831) széleskörű és fáradhatatlan elméleti és kritikusi munkássága révén hamarosan az egész nyelvújító mozgalom vezéralakja lett. Akárcsak Bessenyei, kezdetben ő sem mentes a korábbi gyakorlattól: Goethe Wertherét magyar nevű szereplőkkel, magyar környezetbe helyezi át, azaz átalakít, átvitel helyett. Ettől a művétől később elhatárolódik, és az eredeti szöveghez hű fordítást szorgalmazza.

A mozgalomnak körülbelül 10.000 szóújítása vert gyökeret a magyar nyelvben, és valószínűleg legalább ennyi nem állta ki a recepció próbáját. Az én kedvencem a rovátkolt barom (animal insecta, Kerbtier) összevonásából származó rovar, két orvos, Pólya József (1802−1873) és Bugát Pál (1793−1865) leleménye. Ha abban a korban élek, hajlandó lettem volna nagyobb összegben fogadni, hogy ez a vad ötlet nem fogja kiállni a recepció próbáját. Vesztettem volna, ma már a köznyelv szavának számít. A nyelvújítás a dialektális szétaprózottság megszüntetését, a nyelv szabályozását is jelentette. A nyelvi norma az északkeleti területek nyelvjárása lett, amelybe a főváros környéke is beletartozott. Ez természetesen a szókincs beszűkülésével járt, amit szintén a nyelvújításnak kellett orvosolnia.  Kedvelt módszere volt ennek a nyelvjárási kifejezések vagy a régi szavak újrahasznosítása. Tömegesen vettek át idegen szavakat is, többnyire a magyar hangrendhez és artikulációs bázishoz igazítva. Kazinczy e tekintetben is radikális álláspontot képviselt, és két évszázad távolából Zrínyivel értett egyet: „A szépiró az idegen szólással nemcsak szorultságból él, hanem mivel magát még az újság kecse által is megkedveltetheti.” Szépírót említ, de föl sem merült számára, hogy a mondás ne lenne igaz a műfordítás esetére is, hiszen a műfordító szépírók szövegeit fordítja. Márpedig „annál jobb a fordítás, minél hívebb, ha az ollykor egy kevés erőszak nélkül nem eshetik is meg”.

Ez a radikális hang hosszú időre elhallgat a nemzeti reformmozgalom és a függetlenségi törekvések megerősödésével az 1820-as évektől kezdve. A német orientációt az angol váltja fel, amiben az elnyomó hatalom nyelvével szembeni ellenszenv mellett az is szerepet játszik, hogy Anglia a polgárosodás mintaországa, és Magyarországon a polgári berendezkedés megteremtése van napirenden. A városi polgárság kitüntetett művészete pedig a színház. Nem véletlen, hogy a kor három legnagyobb költője, Vörösmarty Mihály (1800−1855), Arany János (1817−1882) és Petőfi Sándor (1823−1849) egy magyar Shakespeare-kiadás létrehozása érdekében egyesítette erejét. 1847-ben felosztották egymás között Shakespeare drámai életművét, és nekiláttak a munkának. A következő évben meg is jelent Petőfi Coriolanus-fordítása – aztán jött a forradalom és a levert szabadságharc az azt követő megtorlásokkal. Petőfi meghalt a harcmezőn, Vörösmarty bujkálni kényszerült. Amikor később Arany János a kor legbefolyásosabb irodalmi társaságának (Kisfauldy Társaság) igazgatója lett, visszatért a régi tervhez, és egy Shakespeare-összkiadást kezdeményezett. Ebben jelent aztán meg Vörösmarty Lear királya és Julius Caesarja (1864-ben és 1865-ben), valamint Arany saját fordításai, a korábban megkezdett János király és Szentivánéji álom, és a sorozat számára készült Hamlet.

A romantikus triászból Petőfi erős egyénisége saját ízlése igazolását kereste az idegenben, Heinrich Heinéért és a viszonylag jelentéktelen Pierre-Jean de Béranger-ért lelkesedett, de keveset fordított. Vörösmarty nevéhez egy fordítási botrány és máig megoldatlan rejtély kapcsolódik. 1829 és 1836 között 18 füzetben megjelent az Ezeregy éjszaka magyar fordítása. A fordítás Christian Maximilian Habicht és a tunéziai Murad Al-Najjar Breslauban 1825-ben kiadott német fordításán alapult, és a magyar kiadó V. M. betűkkel jelölte a fordítót. A monogramban az olvasók Vörösmarty Mihályra ismertek, aki nem sietett cáfolni szerzőségét, miután a kiadótól ívenként 8 forint honoráriumot kapott. Ma sem tudjuk, a kiadó reklámfogásáról volt-e szó, amelybe Vörösmarty belement, vagy a fordítás valóban az ő műve. Mindenesetre az epizód a kommercializálódás, a nagyszabású könyvipar kezdeteit jelzi. Számottevő fordítói életművel Arany János sem rendelkezett. Ahhoz képest, hogy Baudelaire kortársa volt, világirodalmi tájékozottsága elavultnak mondható. 

A beleragadás a saját univerzumba őutána még súlyosabb formát öltött. A nemzeti eszme eluralkodása a magyar szellemi életben az untig ismert témák végeérhetetlen ismételgetését, az epigonizmus eluralkodását hozta magával, legalábbis ami az irodalmat illeti. Mert ugyanekkor – a polgárosodás előrehaladásának, a városi élet térhódításának köszönhetően – megjelent a filozófia iránti igény. A filozófiát azonban nem tekintették magyar tudománynak, az általános meggyőződés szerint a magyarok feje megfájdul Hegel és Kant tanulmányozásától. A magyar bölcselet gondja a zsidó és német eredetű polgárságra maradt. Alexander Bernát (1850−1927) már külföldi egyetemi tanulmányai során keserűen állapíthatta meg, hogy a filozófia Magyarországon mostoha helyzetben van, de különösen filozófiai nyelvünk állapota siralmas. Jelentős bölcselők művei nincsenek lefordítva magyarra, így gondolataik eleve nem juthatnak el a szélesebb olvasóközönséghez. Ezért Bánóczi Józseffel (1849−1926) együtt kezdeményezte a Filozófiai Írók Tárát, amelyben 1881 és 1919 között a Magyar Tudományos Akadémia minimális támogatásával, majd 1925-től 1927-ig már az Akadémia támogatása nélkül jelentették meg a filozófiatörténet klasszikusainak műveit magyar fordításban. Mondani sem kell, hogy ez nem volt lehetséges a filozófiai fogalmak és kategóriák tömeges átvitele, illetve magyar megfelelőik megalkotása nélkül. A tiszta ész kritikáját Alexanderral együtt fordító Bánóczinak köszönhető például a kanti Ding an sich magyar megfelelőjének létrehozása szóújítással; de például a transzcendencia és immanencia szavát – más európai nyelvekhez hasonlóan – a latinból vitték át a magyarba. Munkájukat Alexander tanítványa, Szemere Samu (1881−1978) folytatta Hegel számos alapvető művének fordításával és a Filozófiai Írók Tára új folyamának gondozásával. Mind Alexander és Bánóczi, mind Szemere fordításain érződik a magyar értekező próza kialakulatlansága, csiszolatlansága, differenciálatlansága. Elsősorban egzaktságra törekvő mondataik szintaxisa nehézkes, szófűzésük idegenszerű. Igaz, az általuk fordított Hegel és Kant sem mondható a német stílus könnyűkezű mesterének.

Az áporodott nemzeti bezárkózással való szakítás jegyében 1908-ban – nagyrészt zsidó eredetű nagyiparosok támogatásával – megalakult a Nyugat folyóirat. A szerzőgárda magját alkotó költők, Babits Mihály (1883−1941), Tóth Árpád (1886−1928), Kosztolányi Dezső (1885−1936) és a náluk egy nemzedékkel fiatalabb Szabő Lőrinc (1900−1957) rendkívül jelentős műfordítói életművet hoztak létre. Legnagyobb arányban a francia szimbolizmus és korai modernség költőit fordították, mintegy bepótolva ezeknek az irányzatoknak az elmaradt recepcióját. Költészetük és műfordítói érdeklődésük központi tárgya a modern individuum helyzete a kialakuló pénz- és érdekvezérelt, atomizálódó kapitalista társadalomban. Babits, Tóth és Szabó közös vállalkozása, A romlás virágainak fordítása máig afféle műfordítói zsinórmérték, jóllehet messze esik a szoros fordítás Kazinczy által megfogalmazott eszményétől, és a mai fordítói gyakorlathoz képest is túlságosan szabados, a szerzők egyéni hangját és érzékenységét túlságosan előtérbe állító (a legkevésbé érvényes ez Szabó Lőrinc fordításaira). Ha azonban meggondoljuk, mi az, ami Baudelaire – és például Verlaine vagy Gérardy – fordítását szükségessé és kívánatossá tette számukra, akkor valamivel megértőbben fogjuk őket megítélni. Baudelaire – és a többiek – érzéki-esztétikai, magán jellegű-individuális világszemléletének és életérzésének elsajátítása volt a cél, és ez holt utánzás helyett csakis saját egyéni invenciójuk szabad játékában valósulhatott meg.

Négyük közül Kosztolányi valósággal mindenevő volt: szinte minden korszakból és minden műfajban fordított. Fordításai azonban sokszor inkább az ő, semmint a fordított szerző hangján szólnak. A valóban próteuszi alkatú, az egyéniség kultuszával − Schopenhauer és a keleti filozófiák hatására − programszerűen is szembehelyezkedő költő-műfordító két nemzedékkel később, Weöres Sándor (1913−1989) személyében jelent meg.

Mindeközben – nagyjából a század húszas éveitől kezdve – már teljes erővel dübörgött a könyvipar Magyarországon. A könyvkiadás jövedelmező üzletággá vált, a nagy kiadóvállalatok a közönség kegyét keresve, ízléséhez alkalmazkodva és a költségeket lefaragva igyekeztek minél nagyobb haszonra szert tenni. Ez a helyzet többféleképpen is súlyosan hatott a műfordításra. Hagyján, hogy sok silány, használat után eldobandó mű fordítódott le. De a kiadók igényes művek kiadásakor is lehetőleg olcsó fordítókat alkalmaztak, márpedig olcsók a gyakorlatlan vagy tehetségtelen fordítók voltak. Ezért silány, hibás fordítások tömege árasztotta el a piacot, és ezek utánpótlása máig sem apadt el. A kiadók úgy vélték, az olvasók tetszését keresve gördülékeny, könnyen emészthető szöveggel kell szolgálniuk. Ezért maximálisan átlátszó megfogalmazásokra törekedtek, holott a szépirodalmi mű szövege sohasem olyan. A klasszikusok eredeti, egyéni stílusvonásait legyalulták, egy általános „szép stílus” generálszószával öntöttek le mindent. A hosszú mondatokat felvagdosták, az anaforikus szóismétléseket szinonimákkal „tették változatossá”, a paradoxonokat feloldották, mondván, hogy „a magyar nyelv nem tűri” azokat. Egyre több ilyen „a magyar nyelv nem tűri…” kezdetű mondat került forgalomba, ezeket sajnos a fordítók is elfogadták, és maguk is hangoztatták. A kiadók túlereje következtében ugyanis a fordítók helyzete megrendült, nyelvi kútfő státuszukat elveszítették. Emlékezzünk csak Kazinczyra! Számára nem volt kétséges, hogy ha az írónak megengedett a nyelvi normák megszegése a kifejezés pontossága és érzékletessége érdekében, akkor a műfordítónak is meg kell engedni, hogy a célnyelvben normaszegő módon alakítsa a szöveget. Ez a huszadik század magyar kiadói gyakorlatában egyre kevésbé volt lehetséges. Illetve, csak a szabályt erősítő kivételek, a normaszegést harsányan és megkerülhetetlenül stílusuk középpontjába állító művek esetében volt lehetséges, mint amilyen Joyce Ulyssese, Sterne Tristram Shandyje. A fordítók egyébként engedelmesen ismételgették – ismételgetik ma is – „a magyar nyelv nem tűri…” kezdetű mondatokat.

Ami a fordítások forrásnyelvek szerinti összetételét illeti, a két világháború között az angolhoz képest a korábban uralkodó német visszaszorult a második helyre, a harmadik helyen a francia állt. Említésre méltó mennyiségben olasz irodalmat fordítottak még; a magyar és az olasz politika közeledése (fasizálódása) a húszas évektől kezdve ennek új lendületet adott. A politika hatása azonban ekkor még nem közvetlen vagy közvetett állami beavatkozás eredménye volt, hanem a sajtópropaganda által befolyásolt közönség spontán érdeklődésében nyilvánult meg. Az angol nyelvű fordításirodalom jelentős részét természetesen a lektűr és az egyéb szórakoztató irodalom tette ki, de az angol túlsúly, jóllehet kisebb mértékben, valószínűleg ezt leszámítva is megállapítható.

Az 1948-ban bekövetkezett politikai fordulat gyökeresen átalakította a műfordítás intézményi környezetét. A könyv- és folyóiratkiadás állami monopólium lett, és közvetlen, szoros politikai ellenőrzés, cenzúra alá került. A piac befolyását minimálisra csökkentették, a könyvkiadók nem árbevételből, hanem állami költségvetésből gazdálkodtak. Sajnálatos módon a szövegek legyalulása ennek ellenére folytatódott, immár nem a vásárló, hanem a „dolgozó nép” feltételezett igényeire való tekintettel. A modernizmus iránti bizalmatlanság és az avantgárd megbélyegzése az irodalmi tájékozódást csaknem egy évszázaddal vetette vissza. A fordított művek nyelv szerinti megoszlása átalakult, messze a legtöbbet oroszból fordítottak, ideértve a Szovjetunió más népeinek ugyancsak az orosz nyelv közvetítésével hozzánk eljutó műveit. Ugyanakkor megjelent a szomszéd népek irodalma, amely addig szinte teljesen hiányzott. A kelet-európai kultúrák recepciójának igénye az egyetemi képzésben kikényszerítette ezeknek a nyelveknek a tanítását. Így a kezdeti színvonaltalanság és amatőrizmus után nagyjából a hatvanas évek közepétől rendelkezésre álltak olyan műfordítók és kiadói szerkesztők, akik a megfelelő színvonalon tudták közvetíteni ezeket az irodalmakat. A cenzúra lazulása ugyanebben az időszakban – különösen miután a toleránsabb politikát képviselő Aczél Györgyöt 1967-ben a kommunista párt Központi Bizottságának titkárává választották, és megbízták a kulturális élet általános ellenőrzésével – lehetővé tette, hogy az obligát orosz és kelet-európai kvótát egyre értékesebb művekkel töltsék ki. A nagy klasszikusok – Tolsztoj, Dosztojevszkij, Solohov Csendes Donja, Sienkiewicz, W. S. Reymont, Čapek stb. – mellett a legjelentősebb kortársak is olvashatók lettek magyarul. A hatvanas évek végére a cseh irodalomnak – Kundera, Hrabal, Páral és persze az új cseh film jóvoltából – egyenesen kisebb divatja alakult ki. Aczél kultúrpolitikáját a nevezetes „három T” jellemezte: a tiltás (ideológiailag ellenségnek tekintett művek) és támogatás (kommunista, vagy legalábbis a kommunizmus propagandájában felhasználható művek) mellett harmadik T-ként megjelent a tűrés kategóriája. A francia egzisztencialisták és korábban tiltott polgári szerzők mellett ezáltal ismét túlsúlyba kerültek az angolból fordított művek, ideértve a lektűrt, a bűnügyi regényeket és egyéb szórakoztató műveket is. A latin-amerikai irodalom világméretű térhódítása a hetvenes évek elején a magyar könyvkiadást sem kerülte el. Így a magyarul olvasható világirodalom a korszak végére mind a nyelvek, mind a korszakok tekintetében a korábbinál kiegyensúlyozottabb képet mutatott.

1989 után, több más volt szocialista országtól eltérően, Magyarországon viszonylag kevés korrekcióra volt szükség. Néhány tiltott művet kellett lefordítani, illetve a korábbi szamizdat-kiadások helyett legálisan piacra vinni (Orwell, Koestler, Szolzsenyicin stb.). Meg kellett szüntetni a korábbi kiadások cenzurális szövegcsonkításait (amelyek, mondjuk ki, nem vetettek jó fényt a kiadói szerkesztők erkölcseire). Néhány régóta meglévő hiány (pl. a teljes Montaigne és Proust, Thomas Pynchon Gravity’s Rainbowja, a Nibelung-ének) pótlására a huszonegyedik századig kellett várni, és ugyancsak ekkor kezdődött meg számos klasszikus mű újrafordítása révén a korábbi, bevett elvek és szabályok csöndes revíziója (Joyce Ulyssese, Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításai, Soproni András Anna Kareninája, Márton László Kleist-fordításai stb.).

A könyvkiadás felszabadulása 1989 után persze azt jelentette, hogy újra a piac felügyelete alá került. Ez örvendetesen megnövelte függetlenségét a politikától, ugyanakkor a regényfordítás soha nem látott felvirágzását eredményezte. A többi műfaj viszont rosszabb helyzetbe került, mint volt a szocializmus korának második, toleránsabb időszakában. Hasonló a helyzet a nyelvek szerinti megoszlással is: a piac hatásosan katalizálta az angol nyelvű irodalom kiadását, miközben a többi nyelvterület – ezúttal még a német is –hátrányosabb helyzetbe került, mint volt a nyolcvanas-kilencvenes években. E téren az egyetlen új fejlemény, úgy tűnik, a skandináv próza pozíciójának erősödése.

A magyar műfordítók előtt pedig az a feladat áll, hogy visszaszerezzék a nyelvi kútfő státuszát. Ez a folyamat már kezdetét vette, és első eredményei láthatóak.

 

02.06.2022
PDF

© Pierre-Jerome Adjadj

Csordás Gábor (1950) költő, műfordító, szerkesztő, kritikus. A pécsi Jelenkor Folyóirat főszerkesztője és a Jelenkor Kiadó alapítója volt. Három verseskötete jelent meg. Számos európai nyelvből fordít verset, szépprózát, filozófiai szövegeket, esszéket. Sok más szerző mellett Wisława Szymborska verseinek, Nedjeljko Fabrio, Friederike Mayröcker, Miljenko Jergović prózájának, Michel de Montaigne, Richard Rorty, Jacques Derrida esszéinek fordítója. Budapesten és Arles-ban él.

Verwandte Artikel
02.06.2022
Ez a kis márványlap a civilizáció | Három Holló
Beszélgetés Wilhelm Droste műfordítóval, a Három Holló Kávéház alapítójával
02.06.2022
A kapcsolati nagytőkés | Három Holló
Beszélgetés Karádi Évával, a magyar Lettre International főszerkesztőjével
02.06.2022
Kivándorlás a hazába | Három Holló
Beszélgetés Zádor Éva és Mesés Péter műfordítókkal
15.09.2022
Budapest, a lelki hazám | Három Holló