Cities of translators Budapest Kényelmes távolságból: mire jó, amit a magyarok többsége a roma kultúráról gondol? | Roma-dosszié
hu de

Kényelmes távolságból: mire jó, amit a magyarok többsége a roma kultúráról gondol? | Roma-dosszié

Egy átlagos nap átlagos tévécsatornája Magyarországon − legyen, mondjuk, 2007. augusztus 25. és az RTL Klub Magyarország. A reggeli műsorban Szentpéteri Csilla zongoraművész örvendezik azon, hogy hamarosan a 100 Tagú Cigányzenekarral lép fel: „nagyon ösztönző és szép feladat számomra a cigánymuzsikusokkal játszani, akik igen virtuóz módon muzsikálnak.”1 Pár órával később, ugyanezen a csatornán kezdődik a Mónika kibeszélőshow, ahol – szokás szerint (értsd: tíz esetből hétszer) – az a szórakozás forrása, hogy jól láthatóan cigányok gyalázzák egymást, olykor verekednek a stúdióban. Bármely más napot is választhattunk volna, a Mónika show tíz évig ment a csatornán, és egy elemzés azt találta: a műsorban megjelenő erőszakos vendégek háromnegyede roma volt. A trágár beszédűek között háromból kettő. Amikor pedig például a vérfertőzés volt a téma, abban csaknem kizárólag (95%-ban) romák szerepeltek.2

De hogyan lehetséges az, hogy van egy − a magyar társadalom tizedét sem kitevő − csoport, amelyben valamilyen ösztönös tehetséget ünneplünk („vérükben van a zene” – tartja a magyar szólás, és még Szentpéteri Csilla is olyan szót használ, amelynek az „ösztön” szó a gyökere), miközben nézettségi rekordokat dönt egy műsor, amelynek nagyon lebutított forgatókönyve nem másra, mint cigányok tehetetlen ösztönösségére épít?

RTL Klub: Mónika show

Talán úgy, hogy mindkettő egy mélyen gyökerező és hosszú hagyományokra visszatekintő, magának „tudományos igazolást” is kereső többségi képzelet-rezsimből építkezik. A cigányok irodalmi és vizuális ábrázolása Magyarországon a 19. századtól biztosan hordozza e képzeteket,3és „a cigányoknak tulajdonított nomád élettel együtt járó szabadság, korlátozatlanság, gátlástalanság a nem cigányok körében az esetek többségében ellenazonosulást, az esetek kisebbségében romantikus idealizálást eredményezett”.4

A nemzeti identitással kapcsolatos kutatások5 szerint a magyarországi többség roma-képe ma is erősen kötődik a többség saját magáról alkotott képéhez. A „cigányság” ebben a többségi önképben afféle negatív referenciacsoport: a „magyarok” és a „romák” jellemzésére használt jelzők csaknem teljes ellentettjei egymásnak − főként a szorgalom, a becsületesség és az életvitelbeli kulturáltsággal kapcsolatos képzetek terén. 

A primitív kulturálatlanság megbélyegző szólama ráadásul különösen fontos szerepet kap egy sor politikai és közpolitikai elképzelésben − olykor speciális beavatkozások, vagy éppen a közös javaktól való megfosztás igazolásában.

Egy kép Amerikából: Vogue US, 1992. április

A kérdés egyik legelismertebb roma kutatója, Ian Hancock több kötetben6 elemzi az egzotizálástól a szegénység és kirekesztettség áldozathibáztatással elegy magyarázatáig húzódó ívet, és példák sorát hozza Flaubert-től egészen a Disney Adventures gyermekmagazinig, amely 1996 augusztusában „gypsytis”-nek nevezi azt az állapotot, amikor „kényszert [érzünk], hogy mindent magunk mögött hagyva rohanjunk, és táncra perdüljünk a pitypangok között”.7 Ugyanő egy másik tanulmányában csokorba szedi azokat a − kereszthivatkozások miatt széles körben elterjedt − áltudományos „igazságokat”, amelyek a romani nyelv hiányosságaiból vezetik le, hogy milyenek is „a cigányok”. Pontosabban abból, hogy egyes tudósok szerint a romani még csak ki sem tud fejezni bizonyos dolgokat. Mit ad isten, az alábbiakat nem: „kötelesség, tulajdon, igazság, gyönyörű, olvasás, írás, idő, veszély, melegség, csend.”8 Hancock tételes cáfolata ellenére e vándormotívumok persze azóta is terjednek.

Ha e nézetek csak kevesek által olvasott tudományos folyóiratokban terjednek, kisebb kárt okoznak, mint ha például a pedagógia napi gyakorlatát befolyásolják. Egy több tucat magyarországi iskola pedagógiai programját vizsgáló tanulmány így foglalja ezt össze: „az 1990-es évek közepétől […] a kiinduló gondolat, […] hogy a romák kultúrájának megismerése kulcsot ad a romák kezeléséhez, ami persze azt feltételezi, hogy a romák sajátos, jobbára egzotikus szokásokkal és tulajdonságokkal bírnak. […] Ennek a folyamatnak a létrejöttében akaratlanul is szerepe volt azoknak a szociológusoknak, antropológusoknak és oktatási szakembereknek, akik a roma kultúrával foglalkoztak, arról írtak, a romák emancipációjáért tevékenykedtek. […] E kutatások eredményei az intézményrendszer túlnyomó többségében a kulturális különbségek abszolutizálását, egy homogén cigánykép megerősítését és a problémák etnicizálását tették lehetővé.”9

Hasonló, lesajnálástól sem mentes, a „civilizációs hiányokra” építő logika érvényesül egy nemrégiben megjelent roma népismereti könyvben: „a magyarországi cigányság legszegényebb része alig 60 éve került kapcsolatba a nyugati civilizációval. Addig vagy vándor életmódot folytattak, vagy a települések szélén, telepeken, sokszor óriási szegénységben, igen mostoha körülmények között éltek. Alig 60 éve kezdték azt tanulni, hogy mi az idő, a munkahely, az írás-olvasás, a tisztálkodás, a magántulajdon. Egyesek azt a hibát követik el, hogy elvárják a 60 éve letelepülőktől, hogy azonnal megtanulják mindazt, amit mások évszázadok óta tanulnak. A cigányság integrációjához igen sok türelem és bizalom kell.”10

E kultúraképből úgy tűnik, még a romák felé fordulni sem tudunk lesajnálás nélkül. Az elmúlt évtizedekben a roma közösség tagjai, szerveződései változatos ellenstratégiákat dolgoztak ki erre a képzelet-rezsimre.

Akik tehették, azok közül sokan elbújtak, nem azonosítják magukat romaként, és megfizetik a boldogulásért az asszimilációs árat. Mások változatos stratégiákat alkalmaztak arra, hogy abban a néhány kérdésben, ahol valóban volt ütközés a hivatalos eljárások és egyes közösségek által életben tartott roma kulturális parancsok között, valahogy meg tudják őrizni az utóbbit is. Hallani kórházból kicsempészett halottakról, hogy másnapi temetése előtt otthonában elvirraszthassák.11 Fiatal lányokról, akik inkább megbuktak testnevelésből, mert egy tizenhárom éves lánynak már nem illendő mutogatnia magát testnevelésórán. Vagy hogy melegítőnadrágot húzzon.12

Megint másoknak sikerült kreatívan kijátszaniuk egyes gádzsók babonás félelmét a cigányoktól, például a „cigány törvénykezés”-től. Történt egyszer,13 hogy egy állami gondozásban felnőtt fiatal lánytól, aki az évek alatt összegyűlt életkezdési támogatásából vidéken tudott volna egy kis házat venni magának, egy ügyvéd közreműködésével kicsalták a pénzét. Az akkor a húszas éveik elején járó barátai – többnyire ők is korábbi állami gondozottak, ami csak azért érdekes, mert így aztán cigányul akkor még nem nagyon tudtak – kitalálták, hogy visszaszerzik a lány pénzét. Elhatározták, hogy látványosan megszerveznek egy romani kriszt (cigány törvénykezést, amelynek keretében régen és egyes helyeken ma is az oláh cigány közösség legtekintélyesebb férfijai döntenek el bizonyos jogvitákat). Annak rendje és módja szerint tudatták is az eladóval és az ügyvéddel, hogy kriszt ülnek az ügyükben, az fog határozni a továbbiakról. Elég idősek nem voltak ahhoz, hogy tekintélyes idős férfiaknak tűnjenek, úgyhogy sötétben egy pislákoló tábortűz köré ültek, volt, aki még bajuszt is ragasztott magának. Romanest is csak annyit tudtak, amit éppen a dalokból ismertek, úgyhogy jobb híján az egyik dal első sorával indult a törvénykezés, mire a második sor volt a felelet. Egy ilyen szabályos kis prózai műsor után közölték az ítéletet: a pénzt vissza kell fizetni. A beijedt csalók vissza is fizették.

Megint mások − maroknyian – a hetvenes évektől kezdve egyre nyíltabban szövetkeztek e kultúra megőrzésére és megmutatására. Eleinte még az sem volt evidens, hogy retorziók nélkül megmutathatják − a szocializmus évtizedei fenntartották a „cigány kultúrával” kapcsolatos kettősséget. A hatalom néhány, Dankó Pista világszerte ismert örökségét továbbvivő muzsikus és pár „cigány író” teljesítményét elismerte ugyan, de ezzel párhuzamosan deklarálta: a romák nem tekinthetők nemzetiségnek, nem rendelkeznek önálló kultúrával, hanem egy marginalizálódott csoport tagjai, egy felszámolandó életforma hordozói. „Sokan nemzetiségi kérdésként fogják fel, és javasolják a „cigány nyelv" fejlesztését, cigány nyelvű iskolák, kollégiumok, cigány termelőszövetkezetek stb. létesítését. Ezek a nézetek nemcsak tévesek, de károsak is, mivel konzerválják a cigányok különállását, és lassítják a társadalomba való beilleszkedésüket” – áll a korszak cigánypolitikáját három évtizedre meghatározó pártdokumentumban.14

Ironikus, ahogyan Dankó Pista alakját a cigánytelepi utcanevektől (általában ez jutott aszfaltos út helyett) a gyufacímkékig mindenütt propagálták, és közben diafilmeken vibrált a szélsőséges propagandistákat idéző, megbélyegző cigányábrázolás.

Gyufacímkék a 60-as évek elejéről 

Egy diafilm kockái 1958-ból (Szakszervezetek Országos Szövetsége)

Ennek ellenére voltak romák, akik a szocialista Magyarországon folklóregyütteseket alakítottak, az az igen kevés ember pedig, aki kulturális intézmények közelébe került, néhány máig meghatározó lépést tett az ügyben. Mint például Daróczi Ágnes, aki egyebek mellett 1979-ben megszervezte az autodidakta cigány képzőművészek országos kiállítását (vagyis egy hivatalosan nem létező kultúra első kiállítását). Megint mások, mint Choli Daróczi József, Bari Károly vagy Nagy Gusztáv romaniról magyarra, vagy magyarról romanira fordítanak – többek között az Újszövetséget vagy éppen Madách Imre Az ember tragédiája című drámáját.

Még ha csak maroknyian is voltak, el tudták hitetni, hogy ennél jóval erősebbek. „Az a kis csoport három-négy ember volt, nem volt több. De mindig a cigány értelmiségről beszéltünk. Ami messze nem volt. Ami nem volt igaz. Tudod, mindig a cigány értelmiségről beszéltünk, sosem a magunk nevében, én is mindig a cigány értelmiségre hivatkoztam. Amikor nem volt igaziból ilyen. Tulajdonképpen nem volt. De kellett. Mert egy mozgalmat, vagy bármit elindítani értelmiség nélkül nem lehet” – meséli később Lakatos Menyhért, a csak Magyarországon százezer példányban eladott, mintegy harminc országban kiadott Füstös képek írója egy interjúban.15

Olyannyira sikerült ez az elhitetés, hogy 1979 októberében a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnökségén (ez volt a politikai rendőrség belső elhárítással foglalkozó része) összefoglaló készül „A nacionalista platform alapján folyó ellenséges tevékenység tapasztalatairól. Ellenintézkedéseink hatékonysága, további feladataink” címmel. Az elemzés az „imperalista országok” aknamunkáján túl a nyugati emigráció, a határon túli magyarok ügyével foglalkozó értelmiségiek mellett a roma kulturális mozgalmat is ide sorolja: „Az ellenséges tevékenységbe egyre inkább bekapcsolódnak cigány értelmiségi személyek is.
Az országban jelenleg működő 41 cigányklub és 17 művészeti együttes vezetésében politikai motivációjú bűncselekményt elkövetett személyek vesznek részt. A magyar cigányságra várhatóan negatív hatást gyakorol az a tény, hogy a Nemzetközi Cigány Szövetség a cigányság mint önálló nemzetiség érdekeiért a jövőben aktívabban kíván tevékenykedni. […] Ki kell alakítani a cigány nacionalizmus platformjáról jelentkező ellenséges tevékenység felderítésének és leleplezésének szervezeti kereteit, módszereit.”16

Ilyen körülmények között született meg Magyarországon a roma kulturális mozgalom − egy hivatalosan nem létező kultúra mozgalma, egy részben eltörlésre ítélt nyelven. És ahogyan az gyakran lenni szokott: sok, előre nem látható, nem szándékolt hatás eredményeképp. Így például első látásra kevés „asszimilálóbb” hely lehetett a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, mint egy budapesti munkásszálló. Alacsonyan iskolázott emberek, kiszakadva saját közösségükből, több száz kilométerre az otthonuktól, 8−10 óra lapátolás, esztergálás után − így képzeljük-e azokat, akik egy munkanap végén valami fontos kulturális kincset hoznak felszínre? És mégis, e munkásszállók az egyik forrásvidéke a 70-es, 80-as évek cigány folklórmozgalmának. Itt derül ki az ország minden szegletéből összeverődött romák számára is, hogy mekkora kincset hoznak magukkal. És hogy minden megbélyegzés és agyonhallgatás ellenére egy gazdag, folyamatosan megújuló, élő cigány kultúra él a falvakban és a városok cigánytelepein.

Ma, a kilencvenes évek felfutása után Magyarországon nincs a roma kultúrát méltó módon bemutató közgyűjtemény, és a romák reprezentációja meglehetősen alacsony az ország kultúráját és történelmét bemutató kiállításokon. Ugyanakkor sokan dolgoznak azon, hogy kezükbe vegyék a közösség és a saját reprezentációjukat. Két ilyen meghatározó emberről álljon itt egy-egy portré Junghaus Tímea, az első nemzetközi roma kulturális intézmény (ERIAC) vezetőjének A roma test politikája című művészeti projektjéből:17

Daróczi Ágnes és Balogh Rodrigó A Roma test politikája c. projektben. Fotó: Déri Miklós

Három olyan személlyel készült az itt következő dossziéban interjú, akik más-más területen, de sokat tesznek azért, hogy a romák reprezentációja kitörjön a „maroknyi művész zseni” vs. „kulturálatlan tömegek” szűkre szabott kettősségéből:

Nagy Gusztáv a roma kulturális mozgalom egyik „nagy öregje”: gyakorlatilag az összes roma lapnál megfordult szerkesztőként, fordítóként, újságíróként. Több vers- és prózakötetet, és olyan, a magyar kultúra megkerülhetetlen alkotásainak romani fordítását jegyzi, mint Madách Imre Az ember tragédiája című drámája. Húsz éve fáradhatatlanul tanít roma és nem roma fiatalokat, nyelvre, roma kultúrára.

Rézműves Melinda egy kis szabolcsi faluban élve egyszerre épít helyben közösséget, nyitotta meg Európában az első roma tájházat a saját pénzén vásárolt cigánytelepi házakban, és dolgozik ezzel párhuzamosan Budapesten az Akadémia Nyelvtudományi Kutatóközpontjában. A sok dialektusban virágzó romani nyelv leírására és nemzetközi standardizálására tett kísérletek elhivatott munkatársa. Roma gyerekek számára készített szótárat és olvasókönyvet, tanít, és vizsgáztat.

Balogh Rodrigó a kőszínházak sztereotipizált romaképével kapcsolatos meddő küzdelmet megunva saját társulatot alapított. Tucatjával dolgoznak vele a színházhoz kedvet érző fiatalok, akikkel saját darabokat játszanak, iskolákban tartanak foglalkozásokat, nemzetközi roma színházmozgalmat építenek − és nem mellesleg összehozták a világ első roma drámaköteteit.

Mindhárman megtapasztalták, hogy e szűkre szabott kettősség mennyire fojtogató tud lenni, és saját válaszokat keresnek: az intézményépítéstől a közösségi munkán át a kreatív kulturális akciókig. Nagyon sokat tudnak a képzelet erejéről. Mint ahogy a gádzsó képzeletről is.

 

07.07.2022
Fußnoten
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
PDF

© Király Kinga Júlia

Bernáth Gábor (1968) a Pécsi Tudományegyetem magyar-művészettudomány szakán szerzett MA-t, az ELTE interdiszciplináris doktori iskolájában tanult. 1995-ben az első roma civil hírügynökség, a Roma Sajtóközpont egyik alapítója, majd éveken át igazgatója. 2003 és 2010 között az oktatási tárca roma integrációs programjának munkatársa, tanácsadója, a kormányzat esélyegyenlőségi programjának egyik kidolgozója. Számos könyvet jegyez szerzőként, szerkesztőként. Trénerként és tréningfejlesztőként, kommunikációs tanácsadóként többtucatnyi, elsősorban helyi roma szervezetet segített.

Verwandte Artikel
06.07.2022
Mind a két kultúrát meg kell tanulni ahhoz, hogy igazi romák maradjunk | Roma-dosszié
Beszélgetés Nagy Gusztáv íróval, műfordítóval
06.07.2022
Ha bejössz a gyerekházba, csak cipőt kell váltani, nyelvet  nem | Roma-dosszié
Beszélgetés Rézműves Melinda nyelvésszel, néprajzossal, közösségszervezővel
06.07.2022
Budapesten nincs olyan cigány hős, aki példát mutathatna | Roma-dosszié
Beszélgetés Balogh Rodrigó színésszel, színházszervezővel