Cities of translators Budapest Budapest, a lelki hazám | Három Holló
de hu

Budapest, a lelki hazám | Három Holló

Cities of Translators
A Három Holló fészke
Fordító
A sóvárgó vágyakozás elérhetetlen színtere  
A lélek ritmusai között
Egy seggel nem lehet egyszerre két lovat megülni!
Zwischen zwei Stühlen…
A szívem csücske
Komp-ország
Révész
Élesztő
Faápolás
Haza, nemzet
Megkönnyebbülés
Dermesztő bénultság
Vérző szívvel
Budapest Quartier Latin-je
Zaungast 
Az egyik tizenkilenc a másik egy híján húsz
Végvár
Véletlen
Gyógyír
Képtelen—képes
Tengernyi szivárványszín zászló

Cities of Translators

Arra kértek, hogy a Cities of Translators sorozatban mutassam be a városomat. Ezt boldogan meg is teszem. Budapest életem nagy szerelme.

Örömmel írnék kizárólag a város szépségeiről és mindazokról a csodákról, amik lenyűgöznek benne. Több mint tizenkét éve azonban – amióta Orbán Viktor magához ragadta a hatalmat – a kincsei egyre másra a kormányzók mértéktelen kapzsiságának és hatalomvágyának esnek áldozatul. Rengeteg mindent helyreállíthatatlanul tönkre tettek. Emellett a demokrácia teljes szociális, politikai és jogi alapvetését is aláásták. Egy ilyen helyzetben meglátásom szerint a jó irodalom nem lehet más, mint elkötelezett és kritikus. Nem vonulhat vissza elefántcsonttornyába, hogy kizárólagosan nyelvi és esztétikai kérdésekre összpontosítson. Szükségszerűen rendszerkritikussá kell, hogy váljon. Az én írásomat is ez a hozzáállás fogja jellemezni. 

Egy kissé rendhagyó szószedettel szeretném meghívni az olvasókat, hogy szabadon böngésszenek e néha filozófiai, máskor történelmi, aktuálpolitikai vagy akár nagyon személyes benyomások közt.

De kik lesznek az olvasóim? Németek? Akkor sok mindent kell elmagyaráznom, ami a magyar olvasók számára természetes. Magyarok? Nekik pontosan az ellenkező szemszög az érdekes. Egy szépirodalmi szöveg szerzője számára nem kérdés ez. Nekünk fordítóknak viszont a mindennapi kenyerünk.

A Három Holló fészke

A Toledo Budapest-sorozatának köszönhetően most legalább virtuálisan megleltem a helyem a kortárs magyar irodalom ezen élénk és tápláló otthonában.

A Három Holló egy szellemi műhely, szerzők és fordítók, írók, zenészek, képzőművészek, filmesek, sokféle kulturális alkotó találkozóhelye. Az irodalmi műhelyek, találkozók és rendezvények 90 százalékát az úgynevezett Duna-szalonban tartják. Csak egy keskeny lépcső vezet ide, az illusztrisok Olümposzához.

2017-es megnyitása óta a mai napig számomra, aki kerekesszékben ülök, ez a hely az elérhetetlen vágyaim egyik színtere. A hollófészek rejtett rezervátumában sokan jönnek és mennek az általam fordított szerzők közül is. Mindenekelőtt azonban egy fordítóműhely található itt, ahol minden egyes szót aranymérlegre tesznek, kikalapálnak, aprólékosan megreszelnek, cizellálnak, és a lehető legjobb megformálására törekednek.

A fordítás általában magányos művészet. Aligha van más közönséges halandó, aki átérezné, ami minket mélyen megindít. Mennyire szerettem volna mindig is a fordításokat betűről betűre megvitatni a hasonlóan gondolkodó emberekkel! Még egy ilyen rövid szöveg is végtelen sok kérdést vet fel.

Mi a helyzet például a nemek közötti egyenlőséggel? A magyar szerencsés, mert nem ismer nyelvtani nemeket. Nem kell eldöntenie, hogy férfi vagy nő, isten vagy istennő.

De amikor magyarról németre fordítunk, óhatatlanul színt kell vallanunk. Küszködik ezzel a német nyelv. Kezdődött azzal, hogy illett megemlíteni a férfi és a női alakot, azóta mindenféle kényszermegoldással hozzábiggyesztik a női alakot: /in, In, *in, :in-el,  némelyek csak a női alakot használják. De mit tesz ez egy irodalmi szöveggel? Ha viszont egy német szöveget próbálunk magyarra fordítani, ahol a szerzőnő – mint a jelen példában – ezekkel játszik és tréfát űz, aligha van esélyünk érzékeltetni a német eredeti humorát. (Elnézést! Nem akartam a kedves fordítómat ebbe a helyzetbe hozni, ezért ezt a szövegrészt saját magam fordítottam magyarra.)

Az is nagy kérdés, hogy mi a teendő, ha nyilvánvaló hibára bukkanunk fordítás közben? Mint itt például, amikor a szerzőnő  ̶  megint csak én  ̶  a hely ismeretének hiányában hülyeségeket ír? Éveken át meg voltam győződve arról, hogy a Duna-szalon keskeny lépcsőfokai csúcsra vezetnek, felfelé néztem tehát vágyakozva. Itt mindenféle madár sok mindent fütyül a háztetőkről, írtam. És hogy ebből a csiripelésből csak kevés jut el hozzám. Mígnem a fordítónőm kedvesen felvilágosított: a Három Hollóban – micsoda tökéletes mimikri – az Olümposz a félemeleten található, félúton a felvilágtól lefelé az alvilág felé, és így bizonyos értelemben a fény és a sötétség birodalma közötti kapocs.

A Duna-szalonba nincs és valószínűleg egyelőre nem is lesz akadálymentes hozzáférés. Talán a fiatalabb generáció hihetetlenül elkötelezett munkatársainak sikerül megoldást találniuk. Addig is nekünk, kerekesszékeseknek, a piarista rend jóvoltából, amelynek liftjét használhatjuk, legalább a Három Holló alvilágában, az alagsori Ady-színpadon zajló események léteznek. És a kávézó, ahol a kapucsínó tényleg kiváló, a segítőkész fiatal felszolgálók a pultnál pedig elbűvölőek.

Budapesten a kulturális élet számos epicentrumában hasonló a helyzet: a kerekesszékeseknek esélyük sincs bejutni. Ezek az intézmények kemény harcot folytatnak a túlélésükért, az akadálymentesítéshez már végképp hiányoznak a források. Már ha ez a feladat egyáltalán az eszükbe jut. Mert a politika, a közigazgatás, a társadalom túlnyomó többsége, de sajnos az egyházak is, mostohán kezelik a fogyatékkal élők helyzetét és érdekeit. A nem akadálymentesített helyek listája hosszú: Nyitott Műhely, Írók Boltja (amióta galériát alakítottak ki benne, ahol a könyvbemutatók és kritikusviták zajlanak), Írószövetség, Kossuth Klub, Fészek Művészklub, Párbeszéd Háza, a Színház- és Filmművészeti Főiskola épületei, a legtöbb színház és mozi… Vagy olyan helyek, ahol szemináriumok, workshopok zajlanak, írói ösztöndíjasok tartózkodnak, fordítók, szerzők, Magyarországon és Németországban is... Aki kerekesszékben ül, gyakran találja magát zárt ajtók elött. Ez nem méltó az olyan helyekhez, amelyek a humanizmus, a felvilágosodás és a kultúra, sőt a felebaráti szeretet ügyét vallják magukénak! Mivel nem akarom a szívemet fájdítani, inkább nem is követem rendszeresen a programnaptárakat. De akadnak ellenpéldák is: a Magvető Cafénak van rámpája, ahogy a Trafónak, a Bethlen Színháznak, a Gólem Színháznak, a Stúdió K-nak és némely más helynek is. A Petőfi Irodalmi Múzeum akadálymentes, de már nem a szabad gondolkodás szigete, nem irodalmi műhely. Szerencsére viszont egyre több az akadálymentes hely. Ilyenek a Hadik/Szatyor, a Jedermann, a Goethe Intézet, a Radnóti Színház, a Francia Kulturális Intézet vagy a Nemzetközi Könyvfesztivál helyszínei…

Talán a Három Hollóban is történnek még csodák. Talán sikerül a döntéshozók, tehát a piarista rend, Budapest fővárosa és nem utolsósorban a Miasszonyunk Katolikus Egyházmegye főplébános ura kedves hozzájárulásával megoldást találni és akadálymentes bejáratot biztosítani a Duna-szalonhoz.

Ha a csillagok együtt állnak, és az irodalmi Olümposz istenei kegyesek hozzánk, fogyatékkal élőkhöz, talán egy nap én is bejutok a szent csarnokokba.

Fordító

Ez vagyok én.

De vajon hogyan fordítsam le ezt a szót németre? Rögtön az elején megbotlok, a nyelvek hálójába gabalyodva. Ez könnyen megesik, amikor világok között jár táncot az ember.

Ha Magyarországon valaki megkérdezi, mivel foglalkozom, mit csinálok, néha viccből ezt válaszolom: „mindent fordítva”. Ez jelentheti azt is: „állandóan mindent lefordítok”, de azt is, hogy: „mindent fordítva csinálok”. „Fordít” – ez a magyar szó arra, hogy übersetzen. Azonban jelenti azt is, hogy ’megfordít’, ’átfordít’, de aki valamit ’fordítva csinál’, az ’összekever, összezavar, elront’. 

Kosztolányi Dezső, író és műfordító találta fel a következő szójátékot: fordító – ferdítő. Mély igazság rejlik benne. Minden nyelv fogalmai más képeket és asszociációkat keltenek. A fordítás mindig pusztán közelítés az eredetihez. Fordítás közben minden elkerülhetetlenül kissé más lesz. „Elferdül”.

Óhatatlanul van, ami fordíthatatlan, ami menthetetlenül elvész. Néha be lehet helyette csempészni valami hasonlót, megfelelőt. Előfordul az is, hogy sikerül apró hibákat felülírni vagy egy szöveget az eredetinél jobban ragyogtatni. Ezek a szerencsés esetek. De szabad ezt? Fordítóként folyton kicsit rossz az ember lelkiismerete. Hiszen tudja, hogyan hangzott a szöveg valójában, ismeri az eredetit.

A sóvárgó vágyakozás elérhetetlen színtere  

Stuttgartban születtem 1959-ben, alig két és fél évre szüleim drámai menekülése után. Kora gyermekkoromtól fogva szüleim lángoló honvágyával és azokkal a történetekkel nőttem fel, amelyek az elvesztett hazáról és a szélrózsa minden irányába szétszóródott családról szóltak. Édesanyám a fészekből kiesett fiókához hasonlította magát, én a fészekből kiesett madár fiókája voltam, aki az elveszett és szétzilált fészket csak elbeszélésekből ismerte. A kezdetekben számomra a család nem jelentett mást, csupán szüleimet és jómagamat. 

Budapest a képzeletemben a vágyak elérhetetlen színtere volt. Azonban a borzalmaké is. 

Mint a szivacs, úgy szívtam magamba a történeteket a nagy vasárnapi családi összejövetelekről, nagybácsikról és nagynénikről, az unokatestvérekről. Édesanyám történeteinek fordulópontja, ami számára a vég kezdetét jelentette, 1944. március 19-ére esett — ez röviddel tizenkettedik születésnapja előtt volt. A következőképpen emlékezett vissza rá: 

Szombat vagy vasárnap lehetett, mivel a szüleimmel a szokásos Duna-parti sétánkon voltunk. Egyszer csak valami irtózatos motorzúgást hallottunk, olyan erős volt ez a zaj, hogy lementünk az alsó rakpartra megnézni, mi történik. Német hadi járművek végtelen sora gurult végig rajta, tele katonákkal. Szemünk előtt vonult be Budapestre a német haderő tömkelege. Egyértelmű volt, hogy Hitler parancsára megszállták Magyarországot. 

A rettenet hamarosan elkezdődött. Ezek voltak a másik fajta történetek, amelyekkel felnőttem. A bombázások, az éhezés, a légópincék, a fosztogató orosz katonák, a sztálinista kínzókamrák. Később, teljesen váratlanul, a forradalom kitörése, a fellángoló remény, a szovjet csapatok bevonulása… szüleim menekülése az orosz tankok között, lélekszakadva rohanva, halálfélelemben.

Tíz éves voltam, amikor édesanyámnak először volt mersze húgommal és velem Budapestre utazni.

Szerelem volt első látásra.

A lélek ritmusai között

Egész életemben úton voltam Budapest és a német hazám között, ide-oda utaztam, itthonról otthonra, aztán vissza. A fordítás és Budapest szeretete adottak voltak. Történetei révén anyám súlyos örökséget hagyott rám. A nyelvvel azonban nem pusztán a saját gyökereimhez mutatott utat, hanem azt is lehetővé tette számomra, hogy vállaljam a révész szerepét két külön világ, Nyugat és Kelet között. 

A magyar nyelv volt mindig is a szívem nyelve. A német pedig az, amelyen megtanultam gondolkodni. Utóbbinak teljesen más a logikája, mint a magyarnak. Világos következtetéseket követel meg, egyértelmű vonatkozásokat. Németül pontosabban tudom kifejezni a gondolataimat. A magyar pedig a szívdobogásom ritmusa. Megengedi a többértelmű vonatkozásokat, a lebegtetést. Ez lehet, hogy hátrányt jelent a filozófiai vagy a szigorúan tudományos gondolkodás számára, hiszen teret ad a bizonytalanságnak. A költészet számára azonban csodálatos dimenziókat nyit meg, a gondolkodás szabadságát és rétegzettségét. Ez a kettősség a hazám.

A lélek ritmusát minden nyelvbe másképp szőtték bele, mondja Nádas Péter, csodálatosan találóan. Ezt a gondolatot viszem tovább, amikor azt mondom: a többnyelvűség állandó oszcillációt jelent a lélek különböző ritmusai között.

Igaz, amikor azt állítják, hogy minden nyelv egy külön világba enged betekintést. A többnyelvűség kincs, hiszen hozzáférést ad ezekhez a különböző világokhoz és összeköt velük. Gazdagít és tágítja az ember horizontját. A többnyelvűség azonban terhet is jelent. El is választ. Mivel igazából csak az értheti meg a másik világot, aki ismeri is azt. Minél több nyelvet beszélünk, annál nehezebb lesz találni valakit, akivel ténylegesen eszmét tudunk cserélni mindezekről a világokról. 

Nem mindig sikerülhet valóban közvetíteni közöttük. A lelkek ritmusa olykor túlságosan is különbözik egymástól.

Egy seggel nem lehet egyszerre két lovat megülni!

Így hangzik az ősi népi bölcsesség. A magyar nyelv nem ismer köntörfalazást.

Egy kicsit finomabban fejezi ki ugyanezt a német ‚man kann nicht auf zwei Hochzeiten gleichzeitig tanzen‘: nem tud az ember egyszerre két esküvőn táncolni.

Pedig pontosan ezt kíséreljük meg, mi fordítók: két vagy több nyelvben és kultúrában egyszerre igyekszünk otthonosan mozogni.

Zwischen zwei Stühlen…

A kép ugyanaz, magyarul is, németül is: Két szék között…

Csak a folytatás különbözik. A németben két szék között állunk vagy ülünk olykor. Ez köztudottan eléggé kényelmetlen. Hogy mik a következmények, hogy hogyan folytatódik a történet, arról a német nyelv nem dönt. Nyitva hagyja a kérdést.

Nem így a magyar. Itt a mondásnak van folytatása is: a pad alá… Nincs más lehetőség: aki két szék közé kerül, az óhatatlanul a padlón fog kikötni.

Olykor felmerül bennem a kérdés, vajon milyen hatással lehet ez a nép lelki állapotára? A magyarok szélsőségesen borúlátónak számítanak.

Régen az iskolákban az asztalokat és a padokat gondosan a padlóhoz rögzítették. Ez már régóta nincs így. Azóta korábban elképzelhetetlen akrobatikus mestermutatványok számára nyílt tér. Majdnem minden osztályban akad valamiféle virtuóz székművész, aki két széklábon vagy akár két széken is képes egyszerre egyensúlyozni, és nem esik ám a pad alá! Gyakorlat teszi a mestert.

A szívem csücske

Németül szó szerinti fordításban így hangzik: die Spitze meines Herzens. Valami, ami nagyon kedves és fontos az embernek. A legjobb fordítása talán ez volna: Herzensangelegenheit. 

Mindig is a szívem csücske volt és még mindig az: Budapest városa, szeretett Magyarországom ügyes-bajos dolgai, a csodálatos magyar nyelv és a magyar irodalom, és persze minden egyes könyv is, amelyet lefordítottam. Mindegyiknek köze volt hozzám, a családom sorsához, a gyökereimhez. Mindegyik a szívügyem volt, és az is marad.

Komp-ország

Szeretett Magyarországom ezer sebből vérzik. Egyenes úton halad a diktatúra felé.

Ady Endre, a látomásos költő több, mint száz évvel ezelőtt keserűen „komp-országnak” nevezte Magyarországot. Olyan országnak, amely a Kelet és a Nyugat partjai között ingázik ide-oda. Ez máig nem változott. 

Visszatérő motívumként jelenik meg az én saját életemben is az ingázás e két világ között, Nyugat és Kelet között. Mostanában megint olyan érzés, mintha ismétlődne a hidegháború időszaka, csak a politikai előjelek ellenkezőek.

Révész

Mindkét parton azon dolgozik a kultúra, hogy felfedje a régi sebeket és a keblére ölelje azokat, mivel ez az előfeltétele bármiféle gyógyulási folyamatnak. 

A Nyugat és a Kelet közötti legtöbb feszültség oka az, hogy az egyik parton túl keveset tudnak a másikról és viszont. 

Hogy ez megváltozzon, ahhoz szükség van a révészekre és az intenzív kompforgalomra. A révész szó magyarul egyszerre jelent férfit és nőt. Az utóbbi vagyok én.

A magyar nyelv nem dönti el, hogy férfiról vagy nőről van-e szó. Németül ez sajnos nem így megy.

Élesztő

Ha igaz is az, hogy a művészetre és az irodalomra csak egy igen vékony réteg fogékony, mégis ezek az emberek biztosítják minden társadalomban a szellem műhelyét, ők jelentik bármiféle fejlődés hajtóerejét, élesztőjét. A magyar szó: élesztő, fején találja a szöget. Szó szerint fordítva németre, nagyjából ezt jelenti: Zum Leben Erwecker, Lebendigmacheréletre hívó, éltető.

Orbán, a viktátor is képben van, tanult a történelemből. Prominens elődei tudták, hogy a jó irodalom és a művészet, amely mindig kritikus, komoly veszélyt jelent a diktatúra számára. Az egyik könyveket égetett, a másik írókat és művészeket száműzött Szibériába. Orbán is háborút hirdetett a kultúra ellen. A jobboldal egyik képviselője a Parlamentben nyilvánosan darált le egy ifjúsági könyvet. A Meseország mindenkié programadó című mesekönyvben az egyik főszereplő, az Eduárd nevű bagoly szenved fiúnevétől, mivel lánynak érzi magát. Ez már elegendő ok volt, hogy a teljes könyvet ördögtől valónak kiáltsák ki, „homoszexuális propagandának” és „a magyar kultúra és ifjúság elleni támadásnak” nevezzék.

Az egyetemeket, az iskolákat, a kutatást és az oktatást, a színházakat és a könyvtárakat évek óta szisztematikusan háttérbe szorítják és ellehetetlenítik. Minden autonómiától megfosztották őket, szakmailag hozzá nem értő politikai intézmények diktátuma alá helyezték őket. A pénzforrásaik jelentős részét elvették. Ennek pusztító következményei vannak. Sok minden visszafordíthatatlanul elveszett. Az ellenzékiek, a kulturális alkotók az összes területen egyre inkább fenyegetettek egzisztenciájukat tekintve, és úgy érzik, kénytelenek emigrálni, ahogy a népesség nagy része is. Több mint 600 000 tanult magyar fiatal lépett erre a rögös útra és dolgozik Európa szerte: orvosok, ápolók, tanárok, kutatók, mérnökök, iparosok, szerelők... A legtöbben túlképzetten, de messze alul fizetve. Hazájukban égető a hiány.

Faápolás

Ezen a ponton szeretnék elmondani egy történetet, amely arról is sokat elárul, hogyan irányítják a nyelvek a gondolkodásunkat. 2014-ben a lányom egy német barátjával együtt partizán művészeti akcióba fogott Budapesten. A címe ez volt: Rasenpflege überwinden. Eine Bestandsaufnahme. Jussunk túl a gyepgondozáson. Helyzetfelmérés. Megkértek rá, hogy fordítsam le a szórólapot. Nem igazán értettem, mire megy ki a dolog. Ekkor azt mondta a lányom barátja: Egészítsd ki egy „sz” hanggal. Rassenpflege. Fajgondozás. Még mindig nem értettem egészen. Élő facsemetéket akartak bonyolult eljárással gipszbe és viaszba önteni. A terv az volt, hogy egy későbbi nyilvános akció keretein belül kiszabadítják őket. Elállt a lélegzetem. Hogy micsoda? De hisz akkor nem kapnak levegőt! Megfulladnak, nyomorultul végzik! És egyáltalán. Maga a kép is olyan zavarosnak tűnt számomra. A szójáték, a ’Rasen / Rassen: gyep / faj, világos. De hogy jönnek ehhez a facsemeték? Még mindig nem fogtam fel. Aztán hirtelen mintha fátyol hullt volna le a szememről: Fagondozás! Baumpflege! – ha hozzáteszünk egy „j” hangot, akkor a fagondozásból fajgondozás lesz! Így már stimmelt a kép. A lányom, aki Németországban nőtt fel, de folyékonyan beszél magyarul is, intuitív módon nem a német, hanem a magyar kifejezést valósította meg képileg.

Az egyik fácskát sikerült kiszabadítani, ma is él, a többi gyötrelmesen elpusztult.

A Jussunk túl a fagondozáson című művészeti akció pontosan leképezte mindazt, ami 2010 óta, Orbán és a Fidesz hatalomátvétele óta történik egyre több magyarországi emberrel. Apránként fogy körülöttük a levegő, és ugyanígy fosztják meg őket cselekvési szabadságuktól.

Világszerte zajlanak egyébként hasonló folyamatok, nem csak Magyarországon.

Haza, nemzet

Orbán hatalomra jutása óta a haza és a nemzet fogalmainak újra konjunktúrája van. Épp úgy, mint száz évvel ezelőtt, amikor a magyar nacionalisták a magyaron kívül a császári-királyi Magyarország minden más nemzetiségével, főként a németekkel szemben ellenségesen viselkedtek.

Miközben igaz az is, hogy a századfordulón Budapestnek a német volt a lingua francája, és nem kizárólag azért, mert ez volt a császári-királyi monarchia hivatalos nyelve. Sokan költöztek ide a német nyelvű országokból. Így Mária Terézia császárnő idején is, aki telepeseket hívott a török háborúk miatt elnéptelenedett országrészekbe. Emellett az ember sok jiddis, szlovák, szerb, szlovén, oláh és román szót hallott. Budapest világra nyitott város volt, együtt pulzált korának ütőerével. Az emberek a Monarchia legkülönbözőbb régióiból jöttek ide szerencsét próbálni. A gazdaság robbanásszerűen fejlődött, a mérhetetlen jólét közvetlen közelében felfoghatatlanul nagy volt a szegénység és a nyomor is. Nyüzsögtek itt a tehetségek. Minden tudományág adott zseniket: Bartók Béla, Nicholas Tesla, Ignaz Semmelweis, Lukács György, Theodor Herzl, hogy csak néhány nevet említsek. Engem személyesen mindig is kifejezetten lenyűgözött a kor építészete is. A Jugendstil magyar változata, amely ötvözi a népi művészet és az art nouveau elemeit. Mindenekelőtt olyan épületek, mint a Lechner Ödön által megálmodott Iparművészeti Múzeum vagy az állatkert Kós Károly tervezte épületei. Még ennél is inkább rabul ejtett a kor irodalmi élete, Ady Endre vagy József Attila versei, Jókai, Krúdy, Mikszáth vagy Karinthy regényei. Budapest nemzetközileg is jó összeköttetésekkel bírt.

Ám a századelőn a magyar nacionalisták egyre agresszívebb magyarosítási politikával léptek színre. Hecckampányt folytattak minden és mindenki ellen, ami és aki nem volt magyar. Mindenekelőtt a németeket vették célba, de minden más nemzetiséget is. 1914-ben sokan ujjongó örömmel indultak a harcmezőkre. 

A virágkor ezzel korai véget ért. 

A hivatalos magyar kultúrpolitika ma kizárólag az igazságtalanul elnyomott magyarság narratíváját propagálja, míg az első világháború előtti, erőszakosan a magyar elsőbbségre törekvő és a monarchia többi nemzetségét elnyomó politikát szőnyeg alá söpri, ahogyan a második világháború alatti magyarországi nácizmus – a nyilaskeresztesek – szerepét is, akik túlnyomóan üdvözölték a zsidóellenes törvényeket. Úgyszintén hajlamosak elhallgatni, hogy a magyar csendőrség majdnem 550.000 magyar zsidó deportálásánál és meggyilkolásánál segítőkészen asszisztált.

A komoly magyar történészek és írók mind tudatában vannak ennek, és foglalkoznak a tények feltárásával.

A mai kormányzati politika előszeretettel stilizálja a magyar történelmet dicsőséges csúcspontok sorozataként, és pompával tálalja azt. A magyarokat Európa hősies védelmezőiként állítja be, mindenféle vad hordák ellenében, a mongolok, a tatárok, az Oszmán Birodalom… vagy a migránsok serege ellen.

Megkönnyebbülés

Ez a magyar szó arra, amit németül úgy mondanak: Erleichterung, Linderung. 

Érdekes módon a könny szó bújik meg benne.

Az arisztotelészi poétika szerint a tragédia a néző megtisztulását eredményezi azáltal, hogy „εϑεοσ“-t és „ϕοβοσ “-t, azaz részvétet és borzongást vált ki. Az újabb értelmezések abból indulnak ki, hogy Arisztotelész a katarzist valószínűleg orvosi értelemben vett megtisztulásként fogta fel: mint fontos lépést a gyógyulás felé vezető úton.

Mióta csak megszabadult a diktatúra láncaitól, a kortárs magyar irodalom kompromisszumok nélkül kutatja a magyarországi történelem traumákkal terhelt mélységeit. 

A fiatalabb írói nemzedék elkötelezetten figyel a magyar társadalom aktuális sérüléseire és mély problémáira is, az évszázadok óta tartó patriarkális és feudális struktúra következményeire. Míg az irodalom új társadalmi modellek után kutat, amelyek leválthatnák a korábbiakat, és elindíthatnának egy gyógyulási folyamatot, addig a jelenlegi hatalmi apparátus a függőségek sűrű hálóját szövögeti, ami a már meghaladottnak vélt tekintélyelvű rendszerre emlékeztet.

Dermesztő bénultság

Őseim sorsa már évtizedek óta foglalkoztat. Mégsem sikerült sohasem erről írnom. Gondolataimba mélyedve egyszer ezt írtam le a naplómba: „mintha meg volnék bénulva…” Aztán hirtelen belém hasított: hiszen meg vagyok bénulva!

Évtizedek óta bennem munkál a szklerózis multiplex. Nagyjából 15 éve vagyok kerekesszékhez láncolva, és a nap huszonnégy órájában segítségre szorulok. A magyarországi látogatásaim már előtte is lépésről lépésre egyre nehézkesebbé váltak. Nem létezett még akadálymentesítés. Barátokat látogatni? Moziba, színházba menni? Egyáltalán, úton lenni az utcákon? Szemináriumot tartani fordítóknak a csodálatos balatonfüredi fordítóházban, részt venni a találkozókon? Mindez lehetetlen volt. Egyszer csak odáig jutottam, hogy Budapesten kerekes székemmel képtelenné váltam mindenféle mozgásra.

Vérző szívvel

Vérző szívvel búcsúztam el szeretett Magyarországomtól. A távolból és a munkáim révén folyamatosan szoros kapcsolatot ápoltam írókkal és írónőkkel, a barátaimmal és a barátnőimmel, és szünet nélkül egy lázban égtem velük akkor is, amikor éppen valamilyen újabb rémhír érkezett Magyarországról. 

Ekkor szívélyes meghívást kaptam a balatonfüredi Magyar Fordítóházba. Közölték, hogy építettek a kertben egy akadálymentesített házikót, és nagyon örülnének, ha meglátogatnám. Ezer örömmel tettem eleget a meghívásnak. Legnagyobb meglepetésemre az eltelt idő alatt sok minden megváltozott Balatonfüreden. Minden újonnan épített járdaszegélyt egy szintre hoztak az úttesttel, számos helyen rámpákat helyeztek el a kerekesszékek számára. Meglepően könnyen boldogultam! 

Egy budapesti kirándulás alatt az is kiderült, hogy időközben itt is sok minden történt. Kerekesszékkel úton lenni továbbra is nagyon kalandos volt, ám lehetségessé vált. 

2015-ben végre elérkezett az idő: a budapesti 8. kerületben megtaláltam a számomra megfelelő szállást. A gyermekeim addigra elhagyták a szülői fészket, tehát Münchenben már nem volt szükség az állandó jelenlétemre.

Azóta újra sokat ingázom Budapest és München között, ide-oda, felváltva egyszer itt, másszor ott élek és dolgozom, folyamatosan hazautazom itthonról, majd újból hazatérek. Számomra így van rendben a világ, mindkét helyen otthon vagyok, s végre itt is, ott is van már fészkem.

Budapest Quartier Latin-je

Az egyik kedvenc helyem Budapesten a Műterem kávéház a 8. kerületi Tavaszmező utcában. A Nagykörúton kívül van ez a hely. A turisták seregei nem tévednek el idáig. A kávéház neve arra utal, amit ez a negyed a századfordulón képviselt: bizonyos mértékig Budapest művésznegyede volt. Itt valamelyest máig érződik, milyen lehetett az akkori Budapest: egy rohamosan fejlődő város, gazdag képzelőerővel megáldva, multikulturális, többnyelvű, innovatív hely. Irodalmi központ. Persze az extrém ellentétek városa is, mint már száz évvel ezelőtt is, ahol felmérhetetlen a gazdagság és elképzelhetetlen a nyomor, szoros egymás mellettiségben. Ezer arca van ennek a városnak, minden kerületnek más és más a történelme. Még ma is – hasonlóan a régmúlthoz – a nyolcadik kerület a város egyik legszínesebb, legellentmondásosabb és legizgalmasabb kerülete.

Alig száz méterrel arrébb, jobbra a sarkon túl, a néhai állambiztonsági szervek esztétikáját idéző épületben található a Magvető kiadónak, a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb kiadójának a székhelye. Itt egymás kezébe adják a kilincset a neves, befutott szerzők és az újoncok. Srégen szemközt van a hajléktalanszálló, amelyet a metodistáktól kivált Iványi Gábor majd’ harminc éve üzemeltet, a támadások ellenére, dacosan és rettenthetetlenül – a hely jellegét tekintve az egész városban egyedülálló. Ez természetesen nagy számban vonzza ide a hajléktalanokat. Az egyik kedvenc szerzőm, akinek a művei a Magvető kiadónál jelennek meg, itt dolgozik szociális munkásként. 

Szemben a földszintes ház homlokzatán már kereken száz éve ott áll a Bádogkrisztus, védelmet és vigasztalást nyújtva. Máig folyamatosan ellátják új virággal. Számos falusiasnak ható házikó maradt itt fenn, amelyeket még a német telepesek építettek. Kérdéses, hogy ezek a földszintes házak mennyi ideig maradhatnak még a helyükön. Az elmúlt két évtizedben a kormányközeli városvezetés tudatosan hagyta őket lerongyolódni, hogy aztán nevetséges áron kótyavetyéljék el őket a haveri ingatlanspekulánsoknak. Most egymás után bontják le őket, helyükre gigantikus, egyenpanelházakat húznak fel. 

A Mátyás-tér környékét német gazdászok telepítették be szőlőtőkékkel. Mint Budapest legtöbb kerületében, 1900 körül itt is főként németül beszéltek. Az utcanevek német nyelvűek voltak. A Tavaszmező utcát Frühlingswiesen Straßénak hívták. 

A századforduló körül néhány utcával arrébb új, elegáns városnegyed épült. Közvetlenül az 1875-ben felavatott Népszínház mellett nyitotta meg kapuit az élettől lüktető Nagykörúton 1894-ben a ragyogó és úri New York kávéház, amely hamarosan Budapest egyik legkedveltebb irodalmi találkozóhelyévé lépett elő. Folyóiratszerkesztőségek találkoztak itt. Ez a 80-as évek végéig így is maradt. Akkor egy olasz luxushotelláncnak adták el, és magas igények kielégítésére újították fel. Csak jómódú turisták engedhetik meg maguknak, hogy betérjenek oda. 

Az egykori Népszínház, a későbbi Nemzeti Színház épületét 1965-ben felrobbantották. 

Mindenfelé omladozik a vakolat. Számos házfalon még látszanak a belövésnyomok. 1944-ben Budapesten elkeseredett utcai harcok folytak. Aztán 1956-ban megint, amikor szovjet csapatok vonultak be, hogy leverjék a szabadságharcot. A 8. kerület az ellenállás egyik központja volt. A falak regényeket tudnának mesélni. Egy nép tragédiáját mondhatnák el. 

A Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóinak és tanárainak autonómiájuk felszámolása elleni bátor akcióira is a nyolcadik kerületben került sor. 

Egész sor zenész, művész és író élt és él ma is a kerületben. Ennek nagy hagyományai vannak. Kertész Imre is itt töltötte gyermekkorának nagy részét. Regényeiben gyakoriak a józsefvárosi helyszínek. Számos színtér ezek közül máig felkereshető. Az író és műfordító Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula vagy József Attila, legnagyobb költőink egyike is döntő jelentőségű éveket töltött a Józsefvárosban.

Zaungast 

Ez a szó pedig cserébe magyarul nem létezik. Tükörfordításban „kerítésvendég”. Hosszú ideig úgy képzeltem, hogy a Zaungast olyan valaki, aki ül a kerítés tetején, és onnan figyeli, mi történik az egyik és a másik oldalon. Mint vendég a kerítésen megvan ugyan a lehetősége az összkép áttekintésére, mindkét oldal ismerős számára, sőt, mindkettőt igen jól ismeri, ám egyikhez sem tartozik igazán. Sem ehhez, sem ahhoz. Valahogy a kettő közé esik. Mégis együtt érez és lelkesedik, kicsit ahhoz hasonlóan, mint a gyerekek a bábszínházban, amikor látják, hogy a krokodil lopakodva közeledik. Hangosan kiabálnak, figyelmeztetni akarják a Paprikajancsit. De az nem hallja meg őket. 

Így hittem, legalábbis. De nem ez a helyzet.

Megváltozott a kép, mióta nem tudok felállni a kerekesszékből. A kerítésvendég a kerítés mögött csücsül, és vágyakozva kukucskál át a lécek között. 

Ezt is tudom mostanra: olykor még így is felfigyelnek a kerítésvendégre. Csak eltart egy darabig. Megéri dörömbölni a léceken, és időről időre magunkhoz ragadni a szót.

Lényegében ezt tartom az én saját küldetésemnek. Zaungastként megengedhetem magamnak, hogy szabadon és félelem nélkül kimondjam a véleményemet.

Az egyik tizenkilenc a másik egy híján húsz

Ha ige lenne, akkor ezt a magyar szólást például úgy fordíthatnánk németre, hogy gehüpft wie gesprungen, választási lehetőségekre vagy tárgyakra gondolva: Jacke wie Hose. De személyek esetében vajon hogyan?

Lelkem mélyén meggyőződéses európai vagyok. Az általam nagyra becsült magyar történész, publicista és a 20. század történetírója, Fejtő Ferenc, akinek a munkái a császári-királyi monarchiáról, illetve az ún. népi demokráciák történelméről ma már alapműveknek számítanak, véleményem szerint a lényegre tapintott rá, amikor a kommunizmus mellett a rasszizmust nevezte korunk legnagyobb csapásának. Én úgy gondolom, hogy a tartós békét csak a föderalizmus biztosíthatná, amiben a nemzetállamok és a határok elveszítenék a jelentőségüket. A nemzetiségek az évszázadok alatt olyan szorosan összefonódtak egymással, hogy a nemzeti határokat lehetetlen „igazságosan” meghúzni. Azt, hogy ez a modell képes áthidalni az évszázados nemzeti traumákat, feszültségeket és árkokat, hogy a békés együttélés lehetséges, azt Elzász és Tirol példája mutatja, ahol nem is olyan régen még elkeseredett, gyűlölködéssel teli harcokat vívtak életre-halálra. 

Budapesten a hatalom birtokosainak üzelmei, hecckampányai és túlkapásai a kritikus hangok ellen egyre fenyegetőbbekké válnak. Az elmúlt évek alatt számtalan tüntetésen vettem részt, teljes meggyőződéssel lengetve a magyar ÉS az európai zászlót. Egy ideje azonban egyik zászlót sem veszem többé a kezembe. Ha valamelyiket, akkor már inkább a szivárványszínű zászlót lengetném, amely számomra régóta a szabadság és egy élhető, színes, MINDENKIT befogadó társadalom szimbólumává vált.

Szomorúsággal tölt el, hogy éppen Európából ömlöttek egy évtizeden keresztül kontrollálatlanul a milliárdok Magyarországra. Ez tette lehetővé Orbán számára, hogy bebetonozza hatalmának alapjait, kiépítsen egy újfajta hűbérrendszert és finanszírozza a gyűlöletpropagandáját. Még Európa ellen is uszít, azonkívül minden és mindenki ellen, aki vagy ami az útjába áll. Gazdaságpolitikai érdekből nem kevés német politikus is kezet rázott Orbánnal, és ezzel biztosította neki a hátszelet. Sok magyar úgy érzi, hogy másodosztályú európaiként kezelik őt. Amikor Orbán kirohan Brüsszel ellen, az náluk termékeny talajra hull.

Úgy tűnik, Európa végre feleszmélt. Sajnos kicsit későn.

Ahelyett, hogy Orbán hidat vert volna népiek és urbánusok között, az ősrégi lövészárkok felett, amely a város és a vidék, a Kelet és Nyugat közt futó árok is egyszersmind, tudatosan tovább mélyítette a szakadékot a magyar társadalomban. Ez az autokrata, aki önmagát hazafinak és honatyának tünteti fel, kifosztotta az országot, kulturális értékeket rombolt szét vagy sajátított ki magának és kedvezményezettjeinek, illetve adott el külföldi befektetőknek. Vagy Kínával, illetve Oroszországgal kötött egyoldalúan kedvező szerződéseket, amelyek évtizedekre eladósítják az országot.

Végvár

Kacsintással kísérve így szoktam hívni a kerületünket. Számos polgári kezdeményezés indult el innen. Ezek mind tüskék a kormány szemében. Ott van példának okáért a C8, a Civilek Józsefvárosért Egyesület. A 2019-es választások idején fáradhatatlan erőbevetésüknek köszönhetően sikerült az összes ellenzéki pártot rávenni arra, hogy az ő független jelöltjük mögé álljanak, a nagy megbecsülésnek örvendő kormánykritikus újságíró, Pikó András mögé. Ez áttörést jelentett. Kemény volt a választási kampány. Dávid harca Góliát ellen.

Így néztek ki itt a 2019-es demokratikus választások magyar módra: éjszakánként a kormánypárt által finanszírozott huligánok vonultak végig az utcákon és károsították meg vagy semmisítették meg a plakátokat, amelyeket a C8 aktivistái, a „civilek a 8. kerületért” előző este kihelyeztek. Erre az aktivisták választási szlogenjeiket, illetve a jelöltjeik nevét felfújták az aszfaltra festékszóróval. A fideszes városvezetés ezt is azonnal eltávolíttatta. A jól szervezett Fidesz-párttagok révén az embereket erős nyomás alá helyezték, hogy menjenek el szavazni. Nagy a szegénység, nyílt titok, hogy sokan némi díjazás vagy néhány kiló krumpliért cserébe készek rá, hogy áruba bocsájtsák a szavazatukat. A választóhelyiség melletti kávéház teraszán ült a Fidesz embere. További fideszesek dolga az volt, hogy odakísérjék a megvásárolt szavazókat. Mobiltelefont nyomtak a kezükbe. Ezzel kellett befotózniuk a kitöltött szavazólapjukat. A fotó ellenében kapták volna meg a díjazásukat. De ezúttal nem sikerült nyélbe ütni az üzletet. A szavazóhelyiség reggeli nyitásától zárásig a C8 aktivistái izzított mobiljaikkal őrt álltak, hogy minden gyanús akciót dokumentáljanak. A Fidesz emberének nem osztottak lapot. Ez is hozzásegíthetett ahhoz, hogy a nyolcadik kerületben csoda történt: Pikó megnyerte a választásokat. Azóta itt és számos másik budapesti körzetben is az ellenzék baloldali-liberális polgármestereié a szó. Nehéz a helyzetük. Amikor beköltöztek az irodáikba, odabenn nem találtak mást, csak több méternyi polcot, üres aktatartókkal. Elődjeik minden lényeges dokumentumot ledaráltak, amelyek korrupt tevékenységükre utalhattak volna. Orbán azonnal drasztikusan megrövidítette a költségvetési pénzeket és a községi jogköröket. A legnagyobb építőipari cégekkel kötött szerződéseket akkorra már nyélbe ütötték. Azóta igen nagy hiány van a költségvetésben a levitézlett épületállomány karbantartására, az utcákra, az elhanyagolt állapotban lévő gáz-, víz- és villamosvezetékekre, az iskolákra és a kórházakra, míg a luxuskivitelű szállodák felújítására és egyéb fideszes presztízsépületekre nagyvonalú pénzügyi támogatások jutnak. Rengeteg kulturális kincsünket is már jó ideje eladták külföldi befektetőknek.

Az Auróra nevű alternatív kulturális központ, néhány saroknyira innen, szintén állandó botránykő a szemükben. Ugyanis számos polgári kezdeményezésnek itt van a székhelye. Itt található a romák sajtóközpontja, itt találkoznak a Közélet Iskolája aktivistái, amely a civil élet tanodája, segítve a polgári kezdeményezéseket csoportjaik felépítésében és aktivitásaik tervezésében; vagy az Átlátszó, amely a politika és a gazdasági élet transzparenciájáért küzd, a Pride mozgalom önkéntesei, a Food not Bombs nevű kezdeményezésé, valamint az érintetteknek egy olyan önsegélyező csoportja, akik a fogyatékkal élő emberek katasztrofális életkörülményeinek javításáért és átfogóbb akadálymentességért küzdenek. Működik egy közösségi kert is itt, és egy csoport, akik az urban gardeninget népszerűsítik. Ezenkívül minden szombaton fiatal emberek hozzák el a szomszédos piac eladatlan gyümölcs- és zöldségmaradékát, amelyet a kereskedők ingyen a rendelkezésükre bocsátottak. Ebből főznek az Auróra belső udvarán a rászorulóknak. Itt Magyarországon nem, hogy támogatnák őket, hanem éppen ellenkezőleg: folyamatos támadásoknak vannak kitéve. 

Ez a nagy különbség: ami Németországban magától értetődő dolog, azt Magyarországon kemény küzdelmek árán kell kiharcolni. Amíg egy Fidesz-politikus volt a polgármester, így volt ez a 8. kerületben is. Szélsőjobboldali hungaristák törtek be az Aurórába, és szétvertek egy rendezvényt: a rendőrség későn jött ki. Elégették a szivárványszínű zászlót a homlokzaton. Folyamatosan razziákat tartottak, az állítólagos drogjelenlét miatt. Ezeknek a vegzálásoknak most vége szakadt.

Véletlen

Ez a német Zufall szó magyar megfelelője. Hosszú ideig csak csodálkozó vállrándítással vettem tudomásul a véletleneket, anélkül, hogy sok mindent képzeltem volna mögéjük. Az életben olykor különös egybeesések fordulnak elő, eszelős dolgok zajlanak. Ha egy regényben történne mindez, azt mondanánk, a szerző túlságosan is élénk képzelőerővel van megáldva.

Megéri kicsit alaposabban szemügyre venni a két nyelvben a kifejezéseket. A Zufall szó olyan dologra utal, ami megtalálta valahogy az embert, ami megmagyarázhatatlan módon bizonyos értelemben az ölébe hullott. A magyar véletlen viszont azt jelenti: das Unvermutete – valami, amiről nem véltük, hogy bekövetkezhet.

Megdöbbentő felfedezést tettem:

mióta a Józsefvárosban van a fészkem, azóta újra intenzívebben foglalkoztatnak a saját gyökereim, a családom története. Apám őseiről, a Relle családról igen keveset tudtam. Csak annyit, hogy a dédapám meglehetősen nagy vagyont gyűjtött össze, miután szülővárosából, Győrből (németül: Raab) Budapestre költözött. Állítólag több háza is volt, és Budapest összes kórházának és börtönének húsellátásáért ő felelt. De hogy hol és hogyan éltek? Arról semmit sem tudtam. Csak gyermekkorának helyszíneit mutatta meg nekem az apám, az óbudai városrészt (németül: Altofen). Nagyapám kezében elolvadt az apai örökség, apám gyerekkorában nyomorban élt a család. 

A korabeli budapesti név- és lakcímjegyzékben aztán valamikor rábukkantam a dédapám nevére és a házra, ahol 1900-ban a Relle-család élt. Újabb hosszú kutatások után kiderült, hogy ez a ház máig is áll még, és nagyjából öt perc gyalogútra esik az én lakásomtól. Közvetlenül az egykori Népszínház, a későbbi Nemzeti Színház és a legendás New York kávéház szomszédságában áll. Nap mint nap az őseim nyomdokain járok tehát! További mozaikdarabkák tömkelegére bukkantam azóta. Mit sem sejtve egy lélegzetelállító regény kellős közepén találtam magam.

Gyógyír

Érdemes közelebbről is megvizsgálnunk ezt a magyar kifejezést a gyógyszer, elixír fogalomra. Gyógyít a magyar ige arra, hogy heilen, eddig tehát a szó német összetevőjével megegyezik. 

Mi a helyzet viszont azzal, hogy ír? Az etimológiai szótár szerint a régi magyar iru vagy írv ből ered, ami nem más, mint egy gyógyító kenőcs. Ebből alakult az ir-uos, ír-vos vagyis a mai orvos szó, ami nem más, mint az, aki kenőcsökkel gyógyít.

Megdöbbentő, hogy az ír egyúttal a schreiben szó szótári alakja. 

Véletlen lenne? Vagy van benne rendszer? Létezik olyan, hogy gyógyírás?

Lehet, hogy a művészet és az irodalom felbecsülhetetlen gyógyító hatással rendelkezik? Hogy fontos szerepe van mindannak a sok regénynek, elbeszélésnek, színdarabnak vagy filmnek, amely valamilyen formában történelmi eseményeket göngyölít fel? Hogy meghatározó szerepet játszik a gyógyulási folyamatokban?

Időközben meggyőződésem, hogy igen.

Akkor éreztem e téren az áttörést, amikor belebotlottam Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvébe. Ekkor vált világossá számomra, hogy a kortárs magyar írók könyveinek fordítása számomra mindvégig egzisztenciális jelentőséggel bírt. Ma már tudjuk, hogy a traumák generációkon keresztül öröklődnek a tudatalattiban, és sokféle súlyos pszichikai zavarért felelnek, illetve a családon belül ismétlődő sorscsapásokért vagy betegségekért. Ezt az ördögi kört csak az törheti meg, ha a traumákat tudatossá tesszük és megbékülünk velük.

Az én örökölt sorsom része a szklerózis multiplex. Mióta sikerült elkezdenem írni, az állapotom jelentősen javult. Voltak idők, amikor már a nevemet is alig voltam képes leírni. A toll kicsúszott a kezemből. Ma újra gond nélkül írok. Ennél a kórképnél a már krónikussá vált károsodás látványos javulását a csoda kategóriájába sorolják.

Véletlen lenne? Vagy van benne rendszer, hogy napról napra az őseim nyomában járok, amióta megtaláltam a fészkemet itt a Józsefvárosban?

Képtelen—képes

Megéri megvizsgálni az unfähig – fähig szavak magyar megfelelőjét is.

A kép azt jelenti: Bild. A képtelen kifejezés a kép főnévből és a -telen fosztóképzőből áll, amely megfelel a német -los képzőnek. Tehát összességében: bild-los. A kép-es ezzel szemben a következő összetevőkből áll: kép = Bild, és az -es képző, ami németül -ig, szó szerint tehát úgy fordíthatnánk *bildig

A figyelmes tekintet nem várt filozófiai mélységeket fedez fel. Aki nem hordoz magában képet arról, amit keres, az kép-telen lesz megtalálni azt.

Csak az, aki magában hordja céljainak lenyomatát, az van abban a helyzetben, hogy tenni is tudjon azért, hogy a megfelelő irányba haladjon.

Tengernyi szivárványszín zászló

Még akkor is, amikor Magyarországon a barátaim és ismerőseim mind értetlenül rázzák erre a fejüket, én optimistán tekintek a jövőbe. Mindannyian alábecsültük, mit jelent az, ha egy ország sosem ismert mást, csak tekintélyelvű társadalmi rendszereket.

Magyarországon az emberek nagy része mindig is nagy szegénységben élt, teljes függésben földesuraiktól, az arisztokrácia láthatatlan vékony rétegétől és a klérustól, távol tartva mindenféle művelődési lehetőségtől. A felvilágosodás, az önálló gondolkodás és a kritikus tudat sosem jelentettek értéket ebben az országban. Éppen ellenkezőleg. 

A demokratikus gondolkodásmód nem az égből pottyan. Ki kell fejlődnie, általában kemény harcok és viták árán. A 70-es évek Német Szövetségi Köztársaságában felnőve a bőrömön tapasztaltam ezt a folyamatot. Magyarországon évek óta déja vu érzések kerülgetnek. A politikai híradás által elhallgatva, az államhatalom óriási nyomásának kitéve, ám mindezek ellenére, kialakulóban van a demokratikus önértelmezés és a felelősségtudat. 2019 ősze óta itt a kerületben párton kívüli polgármesterünk van. Az új városvezetés legfőbb célja egy mindenki számára élhető város kialakítása, az átláthatóság, a beleszólási jog és a demokratikus párbeszéd fejlesztése. 

Reményt ad a fiatal aktivisták nagyszerű, ötletgazdag és megfélemlíthetetlen elkötelezettsége, akik a gyermekeim lehetnének.

Reményt adnak sokan ebből a mai nemzedékből. Világpolgárok, akik minden határon átnyúlva is tartják egymással a kapcsolatot, és beutazzák a földgolyót. Így a fiam és a felesége is. Mind a ketten akrobaták és a kor nagy, sürgető kérdéseit viszik színpadra, szavak nélkül. A művészet univerzális nyelvét beszélik.

Reményt adnak a tüntetők a Parlament előtt, és szivárványszínű zászlóik tengere, amely már jó ideje a szabadság, az összetartás és a színes társadalom jelképévé vált.

Számukra a Nyugat és a Kelet többé nem két külön világ.

 

Lesz még tavasz

Tél mikor takar dérRel le,
Ág, ne sóhajts, lesz még tavasz!

 

Ezt nem lehet lefordítani. 

Ebben a versben elrejtettem a nevemet. Egyszersmind ez a jelszavam is.

Németül nagyjából ezt jelenti:

Zweig, wenn der Winter dich mit Rauhreif überzieht,

sei nicht traurig, der Frühling kommt!


 

Relle Ágnes – Agnes Relle, Budapest, 2021 novembere

 

15.09.2022
PDF

© Nagy Dániel

Relle Ágnes. 1959-ben született Stuttgartban magyar szülők gyermekeként, Münchenben francia és német irodalmi tanulmányokat folytatott. 1987-től német irodalmat tanított az ELTE-n és német nyelvet a budapesti Goethe Intézetben. 1992 óta dolgozik a magyar irodalom fordítójaként, fordította többek között Kertész Imre, Bartis Attila, Darvasi László, Márton László, Kiss Noémi és Darvasi László műveit. A die horen irodalmi folyóirat számára két számot szerkesztett a magyarországi irodalmi élet aktuális kérdéseiről: „Bestiarium Hungariae“ (1999) és „Ungarische Ungereimtheiten“ (2016). 2006-ban jelölték a Lipcsei Könyvvásár fordítói díjára, 2012-ben elnyerte az Európai Fordítói Díjat, 2021-ben pedig München város fordítói díját

Verwandte Artikel
02.06.2022
Hogy kerül Párizsba János? | Három Holló
02.06.2022
Kivándorlás a hazába | Három Holló
Beszélgetés Zádor Éva és Mesés Péter műfordítókkal
02.06.2022
A kapcsolati nagytőkés | Három Holló
Beszélgetés Karádi Évával, a magyar Lettre International főszerkesztőjével
02.06.2022
Ez a kis márványlap a civilizáció | Három Holló
Beszélgetés Wilhelm Droste műfordítóval, a Három Holló Kávéház alapítójával