Cities of translators Budapest A veszélyeztetett finnugor irodalmak fordításáról | A líra mint fordítás
hu de

A veszélyeztetett finnugor irodalmak fordításáról | A líra mint fordítás

„Minden halva született hajnal figyelmeztet arra,
hogy a kicsiknek szánt jelen a nagyokra kimért jövő.”
(Iancu Laura)
 

„Európa, de különösen a szomszédos népek irodalmának fordításában a magyar könyvkiadás élenjáró feladatokat vállalt. S ebben a tevékenységben nemcsak az ókontinensen, hanem világviszonylatban is példamutató. A magyar írók, műfordítók és könyvkiadók együttes munkájukkal demonstrálják, hogy a kis népeknek nem föltétlenül kicsi az irodalmuk, sőt, bizonyítják, hogy számbelileg kis népek is képesek nagyot és figyelemre méltót alkotni” − nyilatkozza Gajdó Tamás irodalomkritikus az 1970-es években. E kijelentés fényében arra a rengeteg antológiára is gondolnunk kell, melyek nemcsak szomszédaink, hanem közeli és távoli, kisebbségben élő népek irodalmait mutatják be. Kijelenthetjük: párját ritkítja, ahogy a magyar irodalom a mai napig számtalan forrásnyelvből készült műfordításokból táplálkozik. Méghozzá felülről jövő tudatos rájátszás nélkül, az irodalmi élet bensőjéből kiindulva (bottom-up) − bár a legizgalmasabb konstelláció az volna, ha felülről is érkezne ösztönzés (top-down).

A magyar műfordítás-irodalom nemcsak nyelvi sokszínűségében példamutató, de abban is, ahány irodalomnak időről időre elkészíti történeti és kortárs áttekintését. Kiemelten figyel nemcsak Nyugatra, hanem a többi irányba is − ezeket nevezzük most együttesen „Keletnek”. Keletre nézni − ősi korok irodalmaira, kis finnugor, törökségi, mongol vagy akár óceániai népek időtlen szövegeire, nagy alkotásaira − magunkba nézést jelent. A keleti szelek meditatív és misztikus teret nyitnak meg a magyar irodalomban, stabilitást adó, időtlen tudást. Ezzel szemben a Nyugatra vetett tekintetet rabul ejti a változó világ: a nyugati irodalmi művek által szinte tapinthatóvá válik a százezer változatban sziporkázó, múlékony anyag.

Írásomban a keleti csapást igyekszem lekövetni, hisz a magyar irodalom folyamatosan közöl az uráli, altáji és egyéb kis, gyakran kihalófélben lévő népek spirituális, népköltészeti és irodalmi alkotásaiból. Az ilyen holisztikus irodalmak pedig a hasonlót erősítik föl költőinkben, íróinkban és az olvasókban is. Korábban ezek a „keleti” irodalmakat leképező antológiák, szemelvények központi figyelmet kaptak a magyar irodalmi színtéren, már csak azáltal is, hogy jeles költőink, íróink fordították és legrangosabb kiadóink, folyóirataink adták ki őket − jóllehet az utóbbi évtizedekben e kis irodalmak publikálása háttérbe szorult, és így a sokszorosan hátrányos helyzetű irodalmak tolmácsolóinak is nagyobb kihívással kell szembenézniük. Hiába képezi le ugyanis a kortárs magyar fordításirodalom a világnyelvű irodalmak elsődleges világát, ha egyre inkább a nagy nyelvek irodalma kerül középpontba − a magyarra fordított szövegek forrásnyelvi sokszínűségének kárára, míg a folyamatot tovább erősíti a kisnyelvi egyetemi tanszékek leépítése, beolvasztása is. Mindezek ellenére a jelenlegi tapasztaltabb fordítói nemzedéknek köszönhetően még mindig szép számban jelennek meg magyarul veszélyeztetett irodalmak műfordításai pl. uráli vonalon számi, komi, vepsze, karél, manysi, hanti, szölkup, nganaszan, udmurt nyelvekről, valamint az ezen népek által lakott területek államnyelveiről (pl. oroszról, finnről, norvégról). Az esszé második felében saját műfordítói praxisomról, budapesti és bielefeldi egyetemi műfordító laboratóriumi munkáimról számolok be röviden, hogy felhívjam a figyelmet a veszélyeztetett irodalmak helyzetére és a műfordítás kölcsönös szükségletére, hisz ezen keresztül lehetséges az irodalom demokratizálása és diverzifikálása. Fontos ugyanis, hogy a műfordítás ne gyártsa le épp annak a hegemoniális viszonynak a képletét, amely ellen az írott és fordított művek tulajdonképpen szólnak − ehhez viszont elsősorban nyitott, erős irodalmi tér, kis dolgoknak is nagy jelentőséget tulajdonító oktatási keretek és változatos irodalmakat olvasni szerető olvasóközönség szükségeltetik.

NYELVI ÉS IRODALMI SOKSZÍNŰSÉG

Mikortól tekinthető egy irodalom veszélyeztetettnek? Meddig tartja meg egy irodalom az etnikai nyelvét? Meddig marad még régi önmaga, ha formája, nyelvi közvetítője megváltozik? És mindebben milyen értékmegőrző szerepe lehet a fordításnak? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk az alábbiakban, röviden felvázolva a nagy, minor, veszélyeztetett és transzponált irodalmi kategóriákat, példákon keresztül pedig elgondolkodunk a műfordítás jelentőségéről. 

Ahogyan a „veszélyeztetett nyelv” gyűjtőfogalom magába foglalja a végleges, súlyos vagy kritikus veszélyeztetettség mellett a kihalt fokozatot is, úgy a „veszélyeztetett irodalom” mindazon irodalmi területekre utalhat, ahol a négy veszélyeztetettségi fokozat bármelyike fellelhető. Kritikus helyzetről például a nagyon gyors ütemben asszimilálódó, pár százezres zürjén-komik vagy magukat jobban tartó udmurtok irodalmainak esetében beszélhetünk (magyar fordítói: Tillinger Gábor, Kozmács István); súlyos veszélyeztetettségű a pár tízezres lélekszámú nyenyec és északi számi irodalom, amelynek alkotóinál erős szívósságot, tudatos aktivizmust és magas szintű irodalmi teljesítményt látunk (magyar fordítói pl.: Nagy Katalin, Pusztay János, Tamás Ildikó); véglegesen veszélyeztetettek pedig a tradicionális helyeiktől egyre inkább megfosztott hantik, vagyis az egyedüli kisebbségi nép, mely felvette a harcot a harmincas évek sztálini terrorjával (fordítói pl. Nagy Katalin, Vándor Anna és Csepregi Márta) − erről a korról vallanak Jeremej Ajpin hanti író regényei, melyek szinte kivétel nélkül fellelhetők Nagy Katalin magyar fordításában; sőt, előfordult, hogy a magyar fordítás előbb jelent meg, mint az eredeti mű; ráadásul a szerzőt a Nobel-díjra is a Magyar Írószövetség terjesztette elő (Nagy Katalin javaslatára). Ami pedig a kihalt nyelveket illeti: ugyan számos kihalt kis nyelv folklórjáról vagy irodalmáról találunk nyelvészeti feljegyzéseket, már senki sem műveli őket (ilyen pl. a kemi, ter, akkalai számi, vagy sok indián nyelvű irodalom); ezek a csoportok vagy teljesen eltűntek az évszázadok ködében, vagy írásaik ma már más nyelven születnek meg.

A NYENYEC PÉLDA

A Red Book of the People of the Russian Empire, vagyis az Orosz Birodalom népeinek vörös könyve (2001) című kiadvány szerzői nemcsak annak a mintegy száz etnikumnak az élőhelyét, történetét, nyelvi és demográfiai helyzetét foglalják össze, melyek nyelvei veszélyeztetettek Oroszországban, de tömör áttekintést is adnak az írásbeliségük kezdeteiről és irodalmi eredményeikről − rámutatva, hogy az irodalom művelése jelentős szerepet játszik a nyelv fennmaradásában. Valóban, e népek szépirodalmi praxisai nemcsak egy-egy nyelv esztétikai regiszterének pallérozását jelentik, hanem a nyelvi regiszterek interdiszkurzív felkarolását és fejlesztését is. 

A kis nyelvek életében megfigyelhető fejleményekről jól vall a nyenyec irodalom története: a nagy területen rénszarvasaikat terelgető, gazdag szóbeli költészettel rendelkező nyenyecek a legtöbb északi néphez hasonlóan évszázadokon át a képírást használták, és tamga nevű speciális családi jeleikkel a tulajdonukat jelölték meg. Írott nyelv megalkotására náluk a 18−19. században orosz ortodox misszionáriusok tettek kísérletet, a hátrányos politikai változások és a tömegoktatás hiánya miatt azonban a javasolt helyesírási rendszer nem tudott meghonosodni. Ezt követően nyelvészek hoztak létre nyenyec irodalmi nyelvet 1932-ben; a Bolsaja Zemlja nyelvjárást, a központi nyelvjárások egyikét, illetve a latin ábécét alapul véve. A Leningrádi Tanítóképzőbe kerülő tehetséges nyenyec fiatalok haza is vitték magukkal a tudást, és nekiláttak kiépíteni irodalmi világukat. A kezdeti sikerek után viszont a harmincas évek sztálini terrorja halálba küldte a kisebbségi nemzedékek jeleseit; latin betűs könyveiket el is égetette. Így 1937-ben a nyenyecek is kénytelenek voltak áttérni az orosz ábécé használatára, és azóta az orosz ortográfiának megfelelően írják a nyelvüket. A nyenyecekén kívül további uráli irodalmakat a világirodalom felé tolmácsoló budapesti irodalomkutató, Domokos Péter (1936−2014) így vélekedett az ezt követő időkről:

A szibériai nyelvrokonság irodalmából a nyenyec a legerőteljesebb és legéletképesebb, a nyenyecül írók viszonylag nagy száma, lapjuk és nemzeti nyelvű kiadványaik a további fejlődés biztató jeleinek tekinthetők. Hogy a provincialitás szintjén rég túlnőttek, annak nemcsak oroszul kiadott önálló köteteik s a rangos orosz nyelvű folyóiratokban való jelenlétük a bizonyítéka, hanem az a tény is, hogy közülük többen (Isztomin, Lapcuj, Ledkov, Picskov) tagjai voltak a Szovjet Írók Szövetségének. Amit ez az irodalom létének négy évtizede alatt elért és megvalósított, az sem a művek számában, sem színvonalában nem kevés. Eljutott arra a szintre, amelyen egy nép felfedezi önmagát, hazáját, egyéniségét, s miközben egy emberibb világ megvalósításán fáradozik, egyéniségét is meg kívánja őrizni.

Oroszország hatalmi politikája a mai napig burkolt eszközöket alkalmaz az őslakos népekkel, közöttük a nyenyecekkel szemben a helyi lakosság asszimilálására és ezáltal a rezsim megerősítésére. A nyenyec irodalom azonban különböző módokon bizonyította globális relevanciáját − elég csupán a rendkívül gazdag folklórjukra, Jurij Vella számos nyelvre lefordított posztkoloniális ökolírájára vagy Anna Nekargi lélektani prózájára gondolnunk.

SAJÁT MŰFORDÍTÓ PROJEKTEK

Mivel nemcsak irodalomkutatóként foglalkozom a veszélyeztetett népek irodalmával (ld. legutóbbi monográfiáim egyikét: Endangered Literature, 2018), hanem fordítóként, műfordító laboratórium vezetőjeként és szerkesztőként is, az esszé befejező részében röviden szólok Budapesthez nagyban kötődő műfordítói koncepciómról, munkásságomról − itt élek ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal az 1990-es évek elejétől kezdve, és itt leltem sok lelkes bölcsészre, költőtársra, kis irodalmakat tolmácsoló műfordítóra, akiknek nemcsak szakma és munka, amit végeznek, hanem legfőképp szívügy. Az olyan fordítók hatalmas elhivatottsága, mint a finnugor irodalmakkal foglalkozó Domokos Péter vagy Nagy Katalin, számos fiatalt indított el a műfordítás felé − ez az 1975-ben az Európa Kiadónál megjelent MedveénekA keleti finnugor népek irodalmának kistükre című antológia 18 fordítót felsorakoztató alkotói névsorából is látszik, akik javarészt az akkori irodalmi élet krémjéhez tartoztak; hozzájuk társult még számos nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató és a nyersfordítások készítői. Micsoda közös munka lehetett! Saját szerkesztésemben 2014-ben megjelent szintén egy tucatnyi nyelvből válogatott kortárs finnországi kétkötetes antológia (Finnek_?, Finnek_!, AmbroBook Kiadó), mely hasonló arányban dolgozott irodalmi és tudományos szerzőkkel, illetve műfordítókkal. Sokszor megfogadtam, hogy több antológiát nem szerkesztek, mert oly sok mindent kell összehangolni, időnként mégis azon kapom magam, hogy megint új ötlet kivitelezésén dolgozom. 

Az elmúlt évekből különösen örülök a Christine Schlosserrel és Michael Riesslerrel együtt szerkesztett és a Samica kiadónál 2019-ben megjelent számi irodalmi antológiának, melynek címe egy Synnøve Persen-idézet: Worte verschwinden / fliegen zum blauen Licht (Eltűnnek a szavak / kék fénybe repülnek). E kötet a német többnyelvű antológiahagyományba illeszkedve nemcsak műfordítást, hanem 12 nyelven eredetiket is közöl. Létrehozásakor ott munkált bennem gyerekkorom magyar nyelvű számi antológiaélménye, ugyanis Keresztes László 1984-ben kiadott egy majdnem 500 oldalas számi válogatást (Aranylile mondja tavasszal, Európa Kiadó) − ehhez hasonló mérföldkőnek szántuk a német gyűjteményt.

Az említett munkákon kívül számos további projekt keretében igyekeztem és igyekszem fordítás által láthatóbbá tenni a számi irodalmat, e projektek nagy része pedig odaadó, önkéntes munka − ahogyan egyik műfordító példaképem, a már említett és mintegy ötven regényfordítást jegyző Nagy Katalin munkájának legnagyobb része is. Munkaszeretetét, elhivatottságát és szerénységét kiválóan példázza levelezésünkben tett vallomása: 

…csak annyit tettem, amennyit tudásom, szakmai lelkiismeretem és a körülményeim megengedtek. Nyelvészként kerestem a kenyeremet, azért kaptam a fizetésemet. Az uráli irodalmakkal nagy alázattal, meggyőződéssel, teljes erőbedobással, de „szerelemből” foglalkoztam. A tudományos(kodó) írások szorgalmazása helyett én másként szolgáltam kis lélekszámú, önálló államiság nélküli, hátrányos helyzetű, kultúrájában, nyelvében és életében is sokszorosan veszélyeztetett népek irodalmát, irodalmi életét (nem csak az írókat, költőket), kultúráját. Akinek tudtam, segítettem. Sokakat bátorítottam, erősítettem lélekben. Soha nem izgattak az irodalmi kánonok. Eléggé öntörvényűen, de azt tettem, amit jónak és hasznosnak véltem.

Azt hiszem, a kis népek irodalmának fordításához épp ilyen küldetéstudatra van szükség. Egészen hálás feladatról van azonban szó, hiszen a magyar nyelvű és egyéb nemzetközi műfordításkötetek szemmel láthatóan nagyban segítenek az egyes kis nyelvek irodalmának, létezésük tényének elfogadtatásában, amit saját, számi irodalommal foglalkozó doktori kutatásaim során is érzékelhettem. Az összképet pedig csak színesíti a kódváltás esztétikai eszközként való alkalmazása, illetve a többnyelvűség irodalmi szövegekbe történő beemelése − az ezzel kapcsolatos vizsgálódásainkra, digitális találkozóinkra szeretettel várunk mindenkit.

06.09.2022
PDF

© Ráfi Dénes

Domokos Johanna (1970) költő, műfordító, irodalomkutató. A romániai Szovátán született. Doktori disszertációját a számi költészet fordításának szemiotikájáról írta. A budapesti Károli Gáspár Református Egyetem és a Bielefeldi Egyetem oktatója. A kilencvenes évek közepe óta publikálja kötetekben saját verseit és műfordításait. Németországban él.

Verwandte Artikel
06.09.2022
A harmadik nyelv | A líra mint fordítás
06.09.2022
Nacionalista Disneyland | A líra mint fordítás