Cities of translators Budapest Nacionalista Disneyland | A líra mint fordítás
hu de

Nacionalista Disneyland | A líra mint fordítás

Gyakran megesik, hogy az illiberális médiatérben és nacionalista buborékokban megjelenő szövegek kapcsán felmerül bennem a fordítás szükségessége. Mintha nem magyarul lenne a magyar, mintha olyan idegenség termelődne a kulturális térben, mely nyelvi emigrációra késztet. Persze azt már nehezebb eldönteni, hogy alólam távozott el a magyar nyelv mint megtartó alap, vagy én léptem ki ebből a térből, esetleg „kiléptettek” vagy távozásra kényszerítettek. Ez lenne az illiberális paradigmaváltás, ahol egy korábbi paradigmához tartozva hirtelen nem igazodok ki, nem tudom mire vélni a „nemzeti konzultáció” gyakorlatát, vagy nem értem, hogyan kellene együttműködnöm (és kivel?) a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. A Nemzeti Együttműködés Rendszere kifejezésben amúgy mindig is azt találtam ironikusnak, hogy az „együttműködés” által sugallt közösségteremtő aktivitás az alternatív realitások termelődésében látszik leghatékonyabban megnyilvánulni. Vagyis mintha konszenzuális valóságunk szétszerelésében működnénk leginkább együtt. Ez pedig éppen továbbhasítja azt a történelmi-kulturális közöst, aminek törésmentes összerendezése a nemzeti emlékezet visszatérő vágyálma.

Nem mintha nem lenne ez mindig is vágyálom, valamiféle elérhetetlen utópia, melyet elérni ugyancsak horrorisztikus tapasztalat volna, hiszen a szinkronicitás totálisa valójában egy nemzeti rajtudatot feltételezne, mely engem mindig is a testrablós sci-fi narratívákra emlékeztetett. Azokra az ötvenes évektől elszaporodó, a hidegháborús paranoiát kifejező történetekre, ahol egy idegen faj nem frontális hadviseléssel próbálja leigázni a civilizációt, hanem az emberi egyedek lemásolásával vagy újraprogramozásával igyekszik átvenni az irányítást. Lehet, hogy erről van szó? A paranoid számára végső soron minden science fiction. Ahogy az államot, úgy az álmokat is megszállhatják, sőt valószínűleg nem is megy az egyik a másik nélkül. Vagyis valami megszállta a Nemzetgépet a társadalmi tudattalanban és elkezdte lefordítani, átkódolni és újraírni a magyar „valóságot”? Ezért nem ismerek magamra – nyelvi gesztusaimban sem? A nyelvpolitika egyben pszichopolitika, vagyis az új szavak új vágyakat hoznak létre, illetve lebeszélnek régiekről. Az autoriter állam illiberális demokráciaként fordítása lebeszél a demokráciáról, miközben a szó „látszólag” a régi, de közben mégis egy alternatív univerzumba helyeződünk át, ahol használhatatlanok a megszokott jelentések.

A politikát tehát úgy csinálják, hogy a társadalmi valóságot új valóságra fordítják, de ezzel a gesztussal csupán a társadalmi valóságot tüntetik el, hiszen az eredmény egy szimulákrum, egy nacionalista Disneyland, melyben végső soron minden science fiction. A fordítás ebben a posztmodern értelemben nem tolmácsolás, közvetítés vagy megértés, hanem a hiperrealitás termelése, olyan antikommunikációs gesztus, melynek nem célja semmiféle kulturális, társadalmi vagy politikai együttműködés, csupán a bekebelezés. A foglyul ejtés egy referencia nélküli idegen térben, mely azzal vezet félre és aláz meg, hogy otthonosnak, természetesnek vagy autentikusnak mutatja magát, de ez csupán rendszerszerű mimikri: Invasion of the Body Snatchers. A klasszikus sci-fik egyik visszatérő motívuma a kapcsolatfelvétel lehetőségének kutatása, ahol a Másik megértésében a fordításnak döntő szerepe van, mert ezzel kikerülhető lehet a háborús cselekmény. Ugyanakkor az illiberális fantasztikum lényege a nyelv erőszakos kisajátítása, vagyis erőszakként való újra feltalálása, mely nem egyszerűen hazaviszi a háborút, hanem a hazát a permanens háború kultúrájaként fordítja le. Mintha sosem lett volna másképp. És ha ezt elhisszük, akkor nincs is mit tolmácsolnunk, hiszen az együttműködés nem különböztethető meg a hatalmi konspirációtól, a közösség az összeesküvéstől, a történelem a military science fictiontől. 

Ahogy a társadalom egészét, úgy a költészet terét is bekebelezi a nacionalista Disneyland. Én mindig szkeptikus voltam azt illetően, hogy mennyire lehet az illiberalizmustól „függetlenül” írni, mennyire lehet leválasztani valamiféle privát esztétikai univerzumot a kultúra egészéről. Persze a vers mindig heterotópia szeretne lenni, a társadalmi használatból kikülönböződő nyelvi gesztus. Számomra legalábbis az alapvető kívülségnek ez a költői tapasztalata. Ugyanakkor a kétezer-tízes évek elején azt vettem észre, hogy nincs már meg ez a kívül, hiába megyek egyre mélyebben „magamba”, már ott is csak a testrablók által kisajátított nyelvi-mentális paneleket találom. A társadalmi tudattalan erőszakos újrafordítása ugyanis a privát tudatok gyarmatosítását is jelenti, hiszen nem tudjuk lekapcsolni magunkat az ideológiai mátrixról, sőt az illiberális pszichopolitika lényege, hogy elhitesse velünk, nincsen elgondolható alternatíva, mert a rendszer nem transzcendálható. Mindez hasonlít kicsit Mark Fisher elméletére, miszerint a kortárs kapitalizmus kulturális logikája, az ún. kapitalista realizmus az alternatív társadalmi víziók eliminálására és a status quo naturalizálására használja a nosztalgikus retró kultúrát, hiszen a társadalmi képzelet hibernálása a felforgató új kiiktatását eredményezi. A NER kontextusában a kapitalista realizmus az illiberális realizmus (legyen az bármennyire „fantasztikus”) lokális mutációjában mutatkozik meg, mely a nosztalgiát a nemzeti traumatörténettel kapcsolatos szadomazochisztikus viszonyban konzerválja. De fontos hangsúlyozni, hogy ezek a működések nem csupán a „közéletben” mennek végbe, hanem a szubjektum legkonkrétabb életvilágát is meghatározzák, vagyis nincs nem illiberális magánélet vagy szexualitás, hiszen vágyainkat is a testrablók termelik.

Már A hercegprímás elsírja magát (2014) című kötetemben arra törekedtem, hogy olyan költői nyelvet hozzak létre, mely képes „újrafordítani” az illiberális realizmust, ezt az általam BAROKKNAK nevezett szimulákrum-világot. Fordítás alatt itt olyan lírai műveleteket értek, melyek nem próbálják érthetővé tenni az érthetetlent, inkább egyfajta nyelvpolitikai konkurenciaharcba bonyolódnak, túlszaporítják az alternatív valóságokat, és megpróbálnak beszállni a nagy nemzeti abszurditási versenybe. Ez a törekvés vezetett aztán a hungarofuturizmus koncepciójának kidolgozásához, mely egyszerre funkcionált privát alkotói filozófiaként, illetve összművészeti mozgalomként. Ebben a kontextusban a hungarofuturizmus (HUF) a kulturális képzeletet kondicionáló mítoszfikció és esztétikai stratégia, olyan fordítói gépezet, mely a nacionalista ideológia kisajátító gyakorlataira ellen-kisajátítással válaszol. A HUF célja a képzelet formáinak áthangolása térben és időben. Ez egyszerre történik az eredetnarratívák eltérítésével, kisajátításával, és a jövőre vonatkozó sejtések feletti monopólium birtokba vételével. A HUF ugyanis hisz az idő kizökkentésének erejében és az elmúlt, vagy talán sohasem volt jövőbe vetett bizalom helyreállításában. Az afrofuturizmushoz hasonlóan itt is egy olyan identitáspoétikai képzeletgyakorlatról van szó, mely a kisebbségi identitással való radikális túlazonosulásra épít. A magyarságtudat hegemón elbeszéléseivel szemben egy alternatív magyarságtudat, a posztmagyarság felfedezése a cél. Ha a magyar többé nem magyarul van, illetve nincs konszenzus a nemzeti történelem, értékek és kultúra kapcsán, akkor a disszenzust kell radikalizálni, ha a világunk nem közös, akkor az alternatív világok közti feszültségeket kell a robbanásig hajszolni. Ha az illiberális kultúra alapvető működése a testrablás, mindhacking és átkódolás, akkor ezeket a stratégiákat kell a rendszer ellen fordítani, és addig fordítani, forgatni és hajlítani, míg a Disneyland önmagába nem omlik. Ez lenne az elleninvázió, testrabló testrabló ellen, amikor már nem lehet eldönteni, hogy melyik test, nemzet vagy faj volt az eredeti – volt-e egyáltalán?

A hungarofuturizmus nem zárt koncepció, hiszen közösségi projekt(um) voltából fakadóan állandóan kivetülésben és terjeszkedésben van. Ez a vírusos terjedés egyszerre érinti a kultúra térbeli és időbeli aspektusait, mégpedig a polivalencia módján, hiszen a konkrét mozgalmi működésen kívül a kortárs magyar kultúra számos pontján megfigyelhetők ún. spontán hungarofuturizmusok, „alvó sejtek”, melyek a HUF-diskurzustól látszólag függetlenül és reflektálatlanul hoznak létre a koncepcióval rokonítható műveket. De a polivalencia kiterjed a kultúra időbeliségére is, mert retrofuturista szempontból el kell vetnünk a lineáris történeti elbeszéléseket, mely a HUF múltbeli (vissza)terjedését gátolná meg. Az, hogy valami vagy valaki hungarofuturista (lehetett) a HUF-kiáltvány 2018-as megjelenése előtt, nem veszélyezteti a koncepció „eredetiségét”, és nem is valamiféle kronocentrikus hatástörténeti viszonyt jelez, hanem kultúránk idejének a posztmagyar tekintet általi felforgatásával kecsegtet. Ezáltal egy olyan spekulatív időgép jön létre, melyről a nagy hungarofuturista klasszikus, Hernádi Gyula is megemlékezett a Fantomas (1985) című regényében: „Jó ideig azt hittem, a fény sebességénél nincs és nem is lehet nagyobb sebesség. Aztán elkezdtem kételkedni. Végre rájöttem, hogy a képzelet olyan apró részecskékből, úgynevezett fantázionokból áll, amelyeknek nincs tömegük, de a sebességük végtelen. A végtelen sebesség előre-hátra fordítható, tehát olyan gépezet segítségével, amelyet fantázionok hajtanak, elérhető bármely kívánt jövőbeli vagy múltbeli esemény, állapot. Az a fontos, hogy elég nagy mennyiségben álljon rendelkezésre fantázion.”

Ezzel összefüggésben ki kell hangsúlyozni, hogy a HUF esetében nem csupán performanszok, események és műalkotások „produkciójáról” van szó, hanem olvasási módok termeléséről is. Vagyis a HUF nem egyszerűsíthető le a HUF nevében, tudatosan és reflektáltan létrehozott művek összességére, hiszen a HUF mint értelmezési gyakorlat által rekontextualizált tartalmak ugyanúgy a diskurzus részévé válhatnak. Nem feltétlenül HUF-ként születik valami, hanem az értelmező kisajátítás által HUF-fá válik. Ez a spontán hungarofuturizmusok bekebelezésének, az alvó sejtek „felébresztésének” és aktiválásának a programja, mely épp olyan fontos, mint a „genuin” HUF-művek alkotása, sőt ebben az értelemben az értelmezés olyan konceptuális gyakorlattá válik, mely nem is különböztethető meg a produkciótól, miközben az „eredeti” és „kisajátított” HUF-mű közti határ is elhalványodik. A releváns faktor a Hernádi által említett fantázionok mennyisége, minősége és sűrűsége, mely a spekuláció és a kisajátítás hatékonyságát, a jelentések termelékenységét nagyban befolyásolja, vagyis lehetőséget ad a hungarofuturista alkotás értékelésére is. Természetesen mindig a kimozdított kontextusokkal összhangban, hiszen ahogy Hernádi is írja, a fantázionnak szüksége van egyfajta „szigetelő anyagra”, különben szétsugározhat a „semmibe”.

Mindezt azért érdemes leszögezni, mert számtalan alkalommal kérdezték tőlem is, hogy egyik vagy másik kulturális jelenség, mém vagy alkotás hungarofuturista-e vagy nem, mintha létezne egyfajta mozgalmi hitelesítési eljárás. A válasz erre rendkívül egyszerű, és természetesen végtelenül bonyolult, hiszen az illiberális ultranacionalizmus ideológiai termelése maga is dolgozik az önmagával való túlazonosuláson, vagyis saját ironikus szétírásán, mely olyan abszurditási versenyt hoz létre a kulturális térben, amely potenciálisan hungarofuturisztikussá teszi a rendszer egészét, elég csak olyan presztízsrendezvényekre gondolni, mint a 2018-as grandiózus Trianon-rockopera vagy a „Magyarország fellendítésének allegóriájaként” működő Nemzeti Vágta. A felforgató irónia − és az ebből megképződő, leleplező (ön)kritikai potenciál − stabilizálhatatlan, vagyis nem feltétlenül valamiféle intenció, hanem a kontextusrétegződés, illetve az olvasási mód függvénye (is). Vagyis azt, hogy „mi” és „mi nem” hungarofuturista, azt a HUF-perspektívát képviselő mindenkori értelmező döntheti el, és mivel a koncepció „forráskódja” szabad – ezért a kisajátítás is végtelenül kisajátítódhat. Ugyanakkor ez nem relativizálást jelent (minden HUF, vagyis semmi nem az), mert a spontán hungarofuturizmusok értelmezői aktiválása mind az értelmezőre, mind az értelmezettre spekulatív kihívást gyakorol abban az értelemben, hogy az így előállított jelentésmozgósítás gyorsulása a fantázionok függvényében mérhetővé és megítélhetővé válik. Vagyis attól még, hogy valami spontán hungarofuturizmusnak tekinthető, nem lesz automatikusan politikai-esztétikai értelemben értékes, de még az értelmezés általi aktiválás sem garantál semmilyen pozitív minőséget. 

2021-ben úgy tűnik, hogy a NER megnyerte az abszurditási versenyt, hiszen nehéz lidércesebbet kitalálni A pozsonyi csatánál, vagy az újpogány fantáziákat mozgó témaparkként megelevenítő augusztus 20-i állami ünnepségnél. Ugyanakkor mindezt úgy is felfoghatjuk, hogy a valójában hungarofuturizmus „nyerte túl magát” és állami esztétikaként legitimálódott. Ez pedig jelezheti a rendszer alkonyát is, a nacionalista Disneyland egy olyan végállapotát, ahol már nem lehet emelni a téteket, hiszen a szimulákrum bármelyik pillanatban felrobbanhat a megemésztetlenül magába habzsolt irrealitástól. Így vagy úgy, a hungarofuturista kaland számomra fontos kreatív felhajtóerőt jelentett, épp a kulturális fordítás szempontjából, hiszen számos olyan hagyományt, költői nyelvet és motívumot tudtam ezzel az olvasási móddal magamévá tenni, melyek eddig idegen elemként, szervetlenül integrálódtak a privát irodalomtörténetembe. A hungarofuturista optikán keresztül végre sikerült sci-fi íróként felismernem Jókai Mórt, poszthumán irányból újraolvasnom a népi szürrealizmust, és szembesülnöm azzal, hogy a 19. századi nemzeti romantika képes futurológiai dimenziókat nyitni, mert az irodalom jövője az illiberális realizmus ellenére mégiscsak kiszámíthatatlan marad.

06.09.2022
PDF

© Draskovics Ádám

Nemes Z. Márió (1982) költő, kritikus, esszéista. Diplomáját és doktori címét a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerezte. Esztétika és antropológia – Az antropológiai színrevitel mint esztétikai dehumanizáció című disszertációja számos díjat elnyert. Versei, esszéi és kritikái eddig kilenc kötetben jelentek meg. Rangos irodalmi díjak kitüntetettje. Budapesten él.

Verwandte Artikel
06.09.2022
A harmadik nyelv | A líra mint fordítás
06.09.2022
A veszélyeztetett finnugor irodalmak fordításáról | A líra mint fordítás