Cities of translators Budapest A műfordítás ma. Fejezet egy kéretlen Bildungsromanból, valamint gondolatok a hazai műfordítás és a műfordító-utánpótlás aktuális helyzetéről | Fordítói utánpótlás
hu de

A műfordítás ma. Fejezet egy kéretlen Bildungsromanból, valamint gondolatok a hazai műfordítás és a műfordító-utánpótlás aktuális helyzetéről | Fordítói utánpótlás

Acsai Anikónak, egykori angoltanáromnak

A magyar műfordító-utánpótlás aktuális helyzetéről kell írnom – de hirtelen nem tudom, mit mondhatnék. Van utánpótlás? Mert igazi képzésről nem tudok. Amíg a magyar irodalom fordítói számára képzési centrum a Balassi Intézet, és évenként szerveznek számukra például szakmai tábort, addig a nemzetközi irodalom fordítása, illetve annak oktatása nem (vagy nem kellőképpen) intézményesített. Vannak workshopok – hol formálisak, hol informálisak –, és vannak egyetemi (rész)képzések, de ahogy én látom, műfordító önképzéssel válik az emberből. Az egyetem persze lehetne a műfordító-képzés intézményes helye, de amíg általában a nyelvszakok szakfordítói képzésén belül tanítják a műfordítást – ha egyáltalán tanítják –, s nem pedig a magyar felsőoktatásban nem létező kreatívírás-képzésen, addig újra és újra azzal szembesülünk, hogy a műfordításhoz a nyelvtudás nem elég. És bár itt evidensen adódik a közhely, hogy a fordítónak a célnyelvet kell jobban bírnia, nem csak erről van szó. A műfordítónak alkotóként, kreatívan kell viszonyulnia a nyelvhez – nem véletlen, hogy a legjobb műfordítóink szinte kivétel nélkül kiváló szépírók is Arany Jánostól Nemes Nagy Ágnesen át Mesterházi Mónikáig és tovább.

Autodidaxis, önképzés – terhes, rosszul csengő fogalom. Önhitt bénázás, barkácstempó, jut eszébe sokaknak, kevesebbnek az, hogy jó pap holtig tanul. Az ember persze általában magából indul ki, így én is a saját, hol tipikus, hol atipikus pályámat tudom csupán alapul venni, ha arról kell beszélnem, a fiatalok, a mostani húszasok és harmincasok miként kezdenek fordítani, ha kezdenek. Márpedig a műfordítással a közoktatáson, az intézményeken kívül kerültem kapcsolatba.

Ha Ádámnál és Évánál kezdem, a pályám elején két ígéretbe vetett hit áll(t): anyai nagyapám szokta mondogatni, hogy ahány nyelv, annyi ember, illetve mivel a rendszerváltás hajnalán születtem, a kétezres évek derekáig benne volt a levegőben (a családi légkörben?), hogy ha egyetemre megyek, akkor kinyílik előttem a kánaán kapuja. Egészen korán egyértelmű volt tehát, hogy nyelveket kell tanulnom – és tanultam is, mert volt hozzájuk valamelyest affinitásom, még ha szorgalmam és kitartásom nem is mindig. Tanultam németül, angolul, rövidebb ideig olaszul, és belekóstoltam a latinba és az oroszba is. Mivel elég hamar letettem a nyelvvizsgát és az előrehozott érettségit is, nem a közoktatásban, hanem különtanárnál tanultam angolul. Akkoriban, azt hiszem, nem volt, talán nem is lehetett világos számomra, mennyire elementárisan formáltak azok a különórák. A felsőfokot célba véve az abortuszt, az eutanáziát és az Európai Unió nemtudommijének nemtudommijét tárgyaló szóbeli témák persze kikészítettek. De voltak egyszerűbb szóbeli tételek is, például a pályaválasztás. Ez otthon, édesanyámmal beszélgetve is fontos téma volt, de úgy emlékszem, egy angolóra alkalmával vált nyilvánvalóvá, hogy ha szövegekkel és nyelvekkel akarok foglalkozni, akkor legjobb lesz bölcsész szakot választani magamnak. Talán ezzel a beszélgetéssel volt összefüggésben, hogy egyszer azt a feladatot kaptam – amit egy gimnáziumi órán aligha kaptam volna –, hogy a következő órára fordítsak. Tehát az első fordításom, amely aligha tekinthető fordításnak, házi feladat volt, penzum. A Dropboxom bugyrában még mindig megvan a White Stripes zenekar Seven Nation Army című slágerének nagyon rossz magyarítása. Ami viszont ennél valamivel emlékezetesebb, az a Kispál és a Borz Barlangban dobolok című örökzöldjének angolra fordítása. Emlékezetes, ugyanis ezt élveztem. A verselés vagy a fordítás szabályszerűségeiről halvány fogalmam sem volt – a feladathoz, amely minden bizonnyal a szövegértési és a stilisztikai képességeimet volt hivatott megmérni, nem is kellett ilyesmivel tisztában lennem –, valamit azért mégiscsak sejthettem, mert a sorhosszokat igyekeztem tartani, néhol a rímeket is megcsináltam, és tizennégy év távlatából úgy rémlik, a vicc kedvéért párszor még azt is kipróbáltam, vajon mennyire illeszthető az angol szöveg a dalra. (Egyáltalán nem, de jó játék volt.) Ha esetleg vezet innen egyenes út a műfordítás Parnasszusának csúcsaiig, én sajnos nem azon járok. 

Eltelt pár év, felvettek a Pécsi Tudományegyetemre magyar szakra. És 2010 tavaszán bármiféle előzetes tudás nélkül, pusztán a kurzusleírás alapján jelentkeztem Horváth Viktor szemináriumára. Kiderült, hogy gyakorlatilag verset kell fordítani – habár valójában azzal kísérletezett Viktor, miként tanítható a verstan. Ebből született később A vers ellenforradalma című munkája. A kurzus sokkal inkább verstanról szólt, mint fordításelméletről, de így is elsajátítottuk a (poszt)nyugatos fordításeszmény egynémely alapelvét. Eléggé megtetszett a dolog, így végül nemcsak a saját vizsgamunkámat, egy egyszerűbb, tizenkét soros Yeats-verset készítettem el, hanem több csoporttársamét is, a nyersfordításaik alapján olykor franciából, spanyolból. Ismét ráéreztem tehát a versfordítás játékának ízére.

Ugyanebben az évben az Országos Idegennyelvű Könyvtár írt ki pályázatot a német Jan Wagner quittenpastete című versének fordítására, amelyen magam is részt vettem, és, ahogy mondani szokás, tapasztalatot nyertem. Ám ez nem igazán hagyott nyugodni, mivel önhitten azt gondoltam, hogy a saját fordításom bár egészben nem állja meg a helyét, annak egyes részletei, sorai jobbak a kiemelt pályamunkákénál. Így hát a pályázat után is sokat mókoltam Wagner versével, közben beszereztem a köteteit. Ennek az olvasásnak talán három haszna volt: (1) jobb rálátást szereztem a poétikájára, amitől bátrabban, szabadabban fordíthattam, mert nemcsak azt tudtam, mi fér bele az egyes versbe, hanem azt is, mit bír el, mire képes egy-egy ciklusa vagy a költészete, (2) más verseit is fordítani kezdtem, amiből profitáltam értelmezőként, fordítóként, költőként, kidolgoztam a magam számára a fordítás bizonyos gyakorlatait, de elkezdtem kidolgozni egy nyelvet a magyar Wagner-versekhez is. (3) És persze rengeteg tudást szedtem fel ekkoriban, nemcsak Dantétól a kortárs németekig tartó irodalmi hagyományok köréből, hanem például a birsalmasajtkészítésről, tudomást szereztem a fagyvédelmi öntözés rejtelmeiről, bújtam térképeket, olvastam a Sargasso-tengerről, és ha már arra tévedtem, a szomszédos Bermuda-háromszögről, és bújtam, sőt elkészítettem recepteket, amelyek az achtzehn pasteten ciklus kapcsán szembejöttek velem. Tehát belekóstoltam abba a roppant izgalmas kutatómunkába, amivel a műfordítás jár. A Wagner költészetével való ismerkedés intenzív önképzés volt, amely során lassanként felismertem az egyre növekvő poétikai-ízlésbeli távolságot, ami elválaszt Wagnertől.

Az időszak, amit az imént Jan Wagner nevével fémjeleztem, valójában évekre rúg, és 2013-as, 2014-es versközlések zárják a Jelenkor és a Tiszatáj folyóiratokban. Pécsiként persze a Jelenkor szerkesztőségével kapcsolatba kerülni értelemszerűnek tetszik most már. Az egész úgy kezdődött, hogy Szolláth Dávid, a folyóirat egykori szerkesztője, 2011-ben óraadó lett a PTE-n. Aligha meglepő, hogy az Ulysses egyik újrafordítójának érdeklődési területei között szerepel a fordításelmélet is. Dávidnál több fordítással foglalkozó kurzust hallgattam. Volt, amelyik a nagy nyugatos fordítók szép hűtlenségeivel foglalkozott, volt olyan, ahol inkább fordításelméleti szövegekre támaszkodtunk, és azok segítségével elemeztünk verseket és fordításokat, és olyan is volt, amikor a friss fordításirodalomból szemezve olvastunk, például M. Nagy Miklós 2012-es Úton-újrafordítása kapcsán megnéztük a korábbi Bartos Tibor-féle verziót is. Ezek az órák történeti és elméleti vértezettséget adtak elsősorban, de mindegyiknek volt olyan része, ahova Dávid fordításgyakorlati feladatot is becsempészett (emiatt például az Úton egyik részletének tucatnyian elkészítettük az alternatíváit), hogy aztán a saját fordításaink közben érvényesített elveket és az azokból kisült megoldásokat elemezzük. Nyelvi szakokon alighanem magától értetődő, hogy vannak fordításgyakorlati órák, de nem az a magyar szakon, ahol az írásgyakorlat legfeljebb az értekező műfajokra – tanulmányra, kritikára – vonatkozik. Ez az elméleti és gyakorlati képzés nemcsak fordítóként és költőként volt tanulságos, hanem kritikusként is: magabiztosabban vállaltam világirodalom-kritikát, s párszor fordításkritika készítésére is vállalkoztam.

Dávid közben bátorított, hogy fordítsak verseket, amit komolyan vettem. A Jelenkor vonzásában – hiszen többek között olyan műfordítók fémjelezték a lapot, mint Csorba Győző vagy Csordás Gábor – evidensnek tűnt és tűnik ma is a műfordítás gyakorlata. Ám tárgyilagosan tudom, hogy más műhelyekben valószínűleg jóval rögösebb út vezetett volna a műfordításig, ha egyáltalán. A líra iránti elköteleződésemben az is közrejátszott, hogy a pécsi magyar tanszéken a próza volt túlsúlyban: míg számos társam foglalkozott például Mészöly Miklóssal és/vagy a Péterek nemzedékével (Esterházyval, Nádassal, olykor Lengyellel), addig fehér hollónak számítottak a költészeti témát választók. S ahogy egyre komolyabban vettem a fordítást és ezzel természetes összefüggésben a tájékozódást a nemzetközi költészetek területén, az is egyre nyilvánvalóbb lett, hogy ez mennyire nehéz − különösen a kortárs tendenciáknak utánajárni. Bőszen kezdtem olvasni – és ha tehettem, vásárolni – a mára klasszikusnak számító versfordítás-köteteket, a Lyra mundi és a Napjaink költészete sorozatok a rendszerváltásig bőven és rendszeresen megjelentetett darabjait, aztán antológiákat, bármit, amit találtam. Ám egyre feltűnőbb volt, hogy nemcsak kortárs költők fordításköteteiből nehéz találni, hanem lényegében frissen kiadott fordításköteteket is. Ha a polcomra nézek, ahol a nemzetközi költészet sorakozik, főleg a rendszerváltás előtt kiadott, antikvár könyveket látok. (De meg kell említenem Thomka Beáta hatását is, akinek a szemináriumain kortárs nemzetközi prózát tárgyaltunk – a L’Harmattannál akkoriban induló Valahol Európában-sorozat első darabjait –, ami szintén abba az irányba terelt, hogy magyar és külföldi irodalmi tendenciákat egyaránt igyekezzek követni.) A fordításirodalom felmérésével párhuzamosan próbáltam legalább a két fő idegen nyelvemen is tájékozódni. Beszereztem néhány reprezentatívnak és érdekesnek tűnő antológiát – szerencsére ehhez jó kiindulópont volt a korábbi Jan Wagner-kutakodásom. Így jutottam hozzá a Lyrik von Jetzt három kötetéhez. Az angol vonalon egyszerre volt könnyebb és nehezebb dolgom: nem találtam olyan antológiát, amit megvettem volna, online viszont egészen egyszerű volt fejest ugrani az amerikai lírába – és valamivel nagyobb erőbefektetéssel a brit, az ír, a kanadai, az ausztrál, az új-zélandi irodalomba is bepillantani. (Ez a mozzanat hűen tükrözi a globalizációból fakadó erőviszonyokat.)

A József Attila Kör világirodalmi könyvsorozata 2014-ben az új szerkesztőpáros döntése nyomán a zsánerirodalom irányába mozdult el, ami azt is jelentette, hogy még inkább beszűkültek a világlíra-kiadás hazai lehetőségei. Ez téma volt akkoriban az irodalmi közbeszédben is, többen is problematizálták, hogy amíg néhány folyóirat ugyan teret szán lapszámaiban a műfordításoknak, addig egyes köteteket vagy reprezentatív antológiákat megjelentetni jóformán lehetetlen. Mindennek szerepe volt abban, hogy Krusovszky Dénes néhány társával – Gerevich Andrással, Nemes Z. Márióval és Szabó Marcellel, illetve Pálffy András Gergely informatikai segítségével – társadalmi munkában létrehozta és 2014 decemberében elindította a világlíra fordítására specializálódott Versum online folyóiratot. Dénesék már a kezdetektől számítottak rám fordítóként. Ekkoriban már inkább az amerikai költészet foglalkoztatott, amely különös módon a globalizált könyvpiaci tendenciák ellenére is terra incognitának tűnt idehaza hat-nyolc évvel ezelőtt – és a mai napig hiányoznak amerikai klasszikusok a magyar fordításirodalom palettájáról, nemcsak könyv, de olykor jóformán egy-egy vers sem olvasható tőlük magyarul. (Ennek köszönhetően okozott például idehaza nagy meglepetést 2020-ban Louise Glück Nobel-díja, akitől addig csak néhány vers volt magyarul elérhető, az is folyóiratokban elszórva.)

A Versum megjelenése a porondon átalakította a versfordítás helyzetét, tendenciáit. Ez persze talán attól sem független, hogy 2016-ban Fázsy Anikó főszerkesztő halálát követően, ha hivatalosan meg nem is szűnt, de máig tetszhalott állapotba került a Nagyvilág, az egyetlen, 1956 óta működő világirodalmi folyóirat. Közben a Versum az online működéséből kifolyólag könnyen elérhető tartalmat szolgáltatott, hetente akár több verset, és ha a szerkesztőknek volt kapacitásuk, akkor szekunder anyagokat is: esszéket, interjúkat, kommentárral ellátott költészeti tárgyú videoanyagokat. A szerkesztők a kapcsolati tőkéjük által meg tudtak szólítani tapasztalt fordítókat, de fokozatosan bevonzották a fiatal költőket is, akik olykor éppen a Versum miatt kezdtek fordítani (ennek hatásáról később még szólok). Ekkor kezdtem − különösebb szándékosság nélkül − eltávolodni a német nyelvű lírától, az amerikai költészetből fordítani ugyanis két okból sem volt nehéz: egyrészt öngerjesztő folyamat volt, mivel nem igazán fordították az amerikai líra elmúlt nagyjából fél évszázadának műveit, így könnyen lehetett olyan verseket találni, amelyek újdonságot jelentettek, másrészt poétikailag is közelebb éreztem a legtöbb művet magamhoz és az aktuális költői köznyelvhez.

2015-2016 újabb műhelyélményeket jelentett. Krusovszky Dénessel az angolból, Nemes Z. Márióval a németből fordított szövegekről leveleztem. Lelkesen fordítottam például W. S. Merwin, James Tate, Dean Young és Saeed Jones, valamint Lars Reyer verseit – olyan mennyiségben, hogy az egyes verseken túl, akárcsak korábban Wagner esetében, már általában véve is oda tudtam figyelni a költői nyelvükre, a költészetükben jelentkező nagyobb tendenciákra. (Utólag belegondolva a szerkesztőknek elküldött sokcsokornyi versbe, olykor talán túlzásokba is estem.) Bejáratott módszerünk lett Dénessel, hogy ő éjjel elküldte a megszerkesztett fordítást, amin én korán reggel kelve elvégeztem a szükséges változtatásokat, és küldtem is vissza.

Alighanem a lelkesedésemnek volt köszönhető, hogy 2016-ban, amikor Gerevich András egyéb elfoglaltságai miatt abbahagyta a Versum szerkesztését, engem szemeltek ki a helyére. Mivel a Versum teljesen nonprofit módon működik, a szerkesztők és sajnos a fordítók sem kapnak honoráriumot a munkájukért, könnyű belefáradni, különösen, ha közben az élet más területein, a munkahelyen, az egyetemen vagy a családban helyt kell állni. Amikor beléptem a szerkesztőségbe, egy ilyen hullámvölgybe érkeztem, amit az is nehezített, hogy a weboldalt meghackelték, és szolgáltatót kellett váltanunk. Volt időszak 2017-ben, amikor egyedül, máskor Urbán Bálinttal (aki 2015-ben előttem szállt be a szerkesztőségbe) kellett „tartani a frontot”. Furcsa időszak volt. Nem volt mindig motiváló. Lassult a lap, néha a heti egy vers megjelentetése sem sikerült. Ráadásul belefutottam olyan kihívásokba is, hogy például román, norvég vagy lengyel fordításokat kellett szerkesztenem, ami hosszasabb levelezést, esetleg a szóban forgó szövegek angol vagy német fordításának felkutatását igényelte. Ám végül mindig azt éreztem, hogy megérte. Nemcsak izgalmas szövegekkel találkoztam, de az a konkrét kihívás, hogy nem ismertem a forrásszöveget, kissé paradox módon a segítségemre is volt. (Ez talán megbotránkozást kelthet egyes fordítókban vagy szerkesztőkben, különösen akkor, ha olyan műhelyekben szocializálódtak, ahol volt pénz felkérni a megfelelő tudással rendelkező szakembereket.) A korábbiaknál is nagyobb jelentősége lett annak, hogy magyarul működjenek a szövegek. Az elmélyült interpretáció még fontosabbá vált, a szerkesztői kérdések és javaslatok megfogalmazásához pedig fel kellett mérni a lehetőségeket. De a saját fordítói gyakorlatomban is elmozdultam afelé, hogy ne ragaszkodjak görcsösen az eredetihez – amit persze tekinthetünk a szép hűtlenség fordításeszményéhez, -gyakorlatához való közelítésnek, mégis, ez szükségszerűnek tetszik, ha valódi műfordítást és nem szolgai magyarítást akar készíteni az ember. (És mindez persze beszűrődött a saját költészetembe: a szórendeket, a szóválasztásokat és az azokból adódó lehetőségeket illető figyelemként. De alighanem a műfordítás lehetetlensége, örökös befejezhetetlensége, az ebből fakadó pillanatnyi siker- és tartós kudarcélmények, a nyelv hajlíthatóságának és hajlíthatatlanságának fordítás közbeni megtapasztalása is formálta és formálja a költészetfelfogásomat.)

Szerencsére 2018-ban sikerült felfrissíteni a Versum szerkesztőségét. Jómagam felelős, majd főszerkesztő lettem. Dénes és Bálint maradtak, a többiek afféle szerkesztőbizottságként a háttérből segítenek. A bejáratott fordítóink közül felkértük új szerkesztőnek Bordás Mátét, Kállay Esztert, Sipos Tamást, Vajna Ádámot. Idővel Kállay helyére Vonnák Diána lépett, s nemrégiben André Ferenccel egészültünk ki. Mindezek hozadékaként a szerkesztőség által lefedett nyelvek köre is bővült: angol, német, portugál (és szükség esetén spanyol, olasz, francia), lengyel, norvég (de olykor dán és svéd), ukrán (és orosz), román nyelven tudó (vagy legalábbis olvasó) szerkesztők dolgoznak most a folyóiraton. Ez mégsem jelenti azt, hogy az egyes szerkesztők csak a saját idegen nyelvükhöz tartozó szövegeket olvassák – a Versum szerkesztősége műhelyszerűen működik, amelyben a szerkesztési folyamat közösségi gyakorlat, szabadidőnktől függően legalább ketten-hárman szerkesztünk minden írást. És a műhelymunkába természetesen a fordítókat is bevonjuk. 

Időközben Krusovszky Dénesnek sikerült könyvsorozatot is indítani: a Magvető Kiadó segítségével megjelent W. G. Sebald, Al Berto, Anne Carson, Frank O’Hara, majd a 21. Század Kiadóval közösen John Ashbery, Tor Ulven és Anne Sexton egy-egy kötete. A szerkesztőség több projektet is felkarolt: amikor Donald Hall, az amerikai költészet egyik doyenje meghalt, több fontos versét lefordítottuk. W. S. Merwin halálakor hasonlóan jártunk el. Később ökoköltészeti összeállítást adtunk közre (amelyet aztán nemrég a Prae Kiadó jelentetett meg antológiaformában), de készítettünk feminista és LMBTQ+ költészeti blokkot is. Ezeken kívül pedig tervben vannak ír, francia és új-zélandi fókuszú összeállítások.

Vissza kell térnem röviden 2017-hez, ekkor indult ugyanis a Független Mentorhálózat. Ez a kezdeményezés szándéka szerint nem ellenintézmény volt, jóllehet az állami politika kulturális területen végbement térfoglalásához köthető a létrejötte. Valójában azokat az informális műhelyeket tette láthatóvá, amelyek mindig is működtek az irodalom kulisszái mögött. Mindig is volt arra példa, hogy a fiatalabbak megkeresik a náluk tapasztaltabb szerzőket és tanácsot kérnek – jóllehet, ettől sokan visszariadnak, mivel tolakodásnak tűnhet. Az FM ezeket az esetleges gátlásokat iktatta ki. Jómagam Imreh Andrással kezdtem ekkoriban együtt dolgozni, kifejezetten műfordítóként, mivel azt éreztem, az ő segítségével kitekinthetek abból az amerikai dominanciából, amibe manővereztem magam, egyszersmind egy olyan fordításeszmény jegyében fejlődhetek, amiben gyakorlatlan vagyok. S valóban, Andrással főleg ír és brit formaverseket kezdtünk fordítani, a segítségével valamelyest elsajátítottam az angol nyelv hangsúlyváltó verselésére és annak fordítására vonatkozó verstani ismereteket. Párhuzamosan hozzám is jelentkezett két fiatal költő, akiknek amellett, hogy a saját verseiken dolgoztunk, szintén adtam fordítási feladatokat. Egyrészt mivel volt ilyen jellegű érdeklődésük, másrészt mivel azt tapasztaltam, hogy a saját szövegeikkel nagyon elfogultak, a fordításaik szerkesztésén könnyebb volt azt a szövegmunkát gyakorolni, aminek aztán a saját írásaikban is hasznát vehették. Egyikük, a feljebb már említett Bordás Máté lényegében így kezdett fordítani, s így vált később a Versum szerkesztőjévé.

Még valami a műhelyek kapcsán. Jóllehet a Versumnak szerepe volt abban, hogy az elmúlt mintegy egy évtizedben nagyobb figyelmet kapott a versfordítás hazai helyzete, érdemes más kontextusokat is felvázolni emellett. Ahogy feljebb már utaltam rá, a hazai fordításeszmény nagyban alapul a 20. század elején kidolgozott, úgynevezett nyugatos fordításeszményen, amely akár a tartalmi hűség rovására menően formaközpontú. A 20. század második felének fordítói ugyan ezt mindig is és egyre inkább ellensúlyozták, a háttér, a kiindulópont nem változott, nem is változhatott az egyes műfordítói teljesítmények kanonizálódása okán. Ugyanakkor az elmúlt mintegy tizenöt-húsz évben a magyar költészeti köznyelvből éppen a formaközpontúság kopott ki, a kortárs magyar költészetről szinte általánosan kijelenthető, hogy szabadvers-líra. Az elmúlt években megnyílt másik kontextus a workshopokat is rendszeresen vezető Nádasdy Ádám műfordítói törekvéseihez kötődik, aki Shakespeare- és Dante-fordításai kapcsán (de kifejtette ezeket a nézeteket Verlaine Őszi sanzonának fordításáról is) a formaival szemben a tartalmi hűséget propagálja. Nádasdy törekvéseit elméleti és – a nyugatos hagyományt tekintve – történeti szempontból fontosnak, megfontolandónak, sőt a nagyobb lélegzetű kompozíciók esetében elfogadható gyakorlatnak tartom, ám érzésem szerint az egyes versek esetében komoly költői deficitet eredményeznek. Nem szándékom itt vitairatot közzétenni, de muszáj megemlítenem, hogy volt rá példa a Versumnál, hogy – mivel magam nem szívesen mondok le a költemények formai dimenziójához tartozó eszközökről – vitába keveredtem a verset szabadon átültető, a sorok számát, esetleges rímelését, alliterációját stb. figyelmen kívül hagyó fordítóval, aki végső érvként előhozakodott Nádasdy nevével. Ezt elsősorban azért találtam és találom problematikusnak, mivel a workshopokra jelentkező fiatalok esetlegesen úgy sajátítják el ezt a – szerintem legfeljebb opcionálisan alkalmazható – fordításeszményt, hogy közben nincsenek megfelelő fordításelméleti és verstani ismereteik. Ezáltal a formaközpontúságot nem kritikus fényben látják, hanem Nádasdy formahagyó eszménye válik kizárólagossá, ami éppoly bajos, mintha az eredetivel versenyre kelő, az átköltést közelítő szép hűtlenség eszménye lenne kizárólagos.

Írásom elején azt kérdeztem, van-e utánpótlás. Vanni van – legtöbbször önerőből, undergroundból. Legalábbis amennyire látom, a Versumnál megjelenő legtöbb fordító útja hasonló az enyémhez. A legfontosabb iskola az önképzés: az egyéni és a másokkal közös műhelyben kibontakozó gyakorlat és a tájékozódás. Vannak persze formális lehetőségek, egyetemi kurzusok, néhol egész képzések, esetleg írószervezetek vagy folyóiratok által szervezett workshopok. Persze sokszor lehetőség és szerencse kérdése, hogy valaki csak belekóstol ebbe, vagy mélyebbre merül. De többnyire mégis azt látom, hogy olyan fiatal költők kezdtek és kezdenek el fordítani, akik meghallották a harangkongatást annak kapcsán, milyen mostoha helyzetbe került az elmúlt évtizedekben idehaza a nemzetközi líra fordítása, vagy egyszerűen szeretnék magukat pallérozni, esetleg új mintákkal frissíteni a saját költészetüket, vagy éppen szembejött velük egy vers, amit nem tudtak nem lefordítani. Ezek a fiatal fordítók pedig habitusuk, körülményeik szerint élnek a rendelkezésre álló lehetőségekkel. Ritkábbak, és általában valamelyik „kisebb” „egzotikus” nyelvhez kötődnek azok a fordítók, akik valamely nyelvi tanszékről érkeznek, s nincs is feltétlenül szépirodalmi ambíciójuk, hanem a nyelvtudásukat kamatoztatják – ráadásul jól. Persze, mivel manapság az angol a legáltalánosabb idegennyelvi ismeret, ez anglofón, mindenekelőtt amerikai túlsúlyt eredményez, ami sok tekintetben nem ideális. De ha minderre abból a szempontból tekintek, hogy hat-nyolc éve, a Versum indulása táján még arról beszéltünk, hogy magára fog záródni a magyar költészet, ha nem kezdünk el fordítani, ha nem lépünk párbeszédbe a nemzetközi tendenciákkal – akkor bizakodó vagyok. A legfiatalabb költőgeneráció (például Biró Krisztián, Bocsik Balázs, Ferencz Mónika, Székely Örs, Vida Kamilla, Zilahi Anna stb.) törekvéseiről lassan nem lehet úgy beszélni, hogy ne tegyünk említést a nemzetközi párhuzamokról (például Saeed Jones, Ocean Vuong költészetéről, vagy a német antropocén lírai, vagy általában a feminista törekvésekről). Az is egyre általánosabbá válik, hogy a fiatal vajdaságiak, erdélyiek, felvidékiek szintén fordítani kezdik a szerb, a román és a szlovák kortársaikat, ahogy az pár évtizede még általános volt, de jó ideig úgy tűnt, nem lesz folytonossága. Ahogyan a fiatal középgeneráció képviselőinek (például Bajtai András, Deres Kornélia, Krusovszky Dénes, Nagy Márta Júlia, Simon Márton, Sirokai Mátyás, Závada Péter stb.) írásai kapcsán is egyre inkább magától értetődő, hogy a hazai költészeti hagyományok kijelölése mellett a nemzetközi párhuzamokra is figyelmet fordít a kritika. S hogy a nemzetközi transzferek az irodalom területén sem hanyagolhatók el, azt jól mutatja, hogy létrejött a többek között az alkotóházak, a fordítástámogatások és a nemzetközi ösztöndíjak felett diszponáló, államilag jelentősen dotált Petőfi Kulturális Ügynökség és az ez alá tartozó 1749.hu online világirodalmi magazin, amelynek nemrégiben könyvsorozata is indult. De korai még levonni a mérleget, hogy ennek az állami térnyerésnek milyen kárát vagy hasznát látja a magyar műfordítás-irodalom.

Végül, de nem utolsósorban: írásom címét egy 1981-es tanulmánykötettől kölcsönöztem, amelyben a múlt század második felének legfontosabb fordítói és szerkesztői adták közre tanulmányaikat, műhelyesszéiket, a műfordításhoz kötődő gondolataikat. Természetesen azóta is jelent meg jó pár fordításelméleti szakmunka, egyes fordítók közreadták műhelyesszéiket is. Mégis az jár az eszemben, milyen jó lenne most, negyven évvel később is egy seregszemlét tartani. Milyen jó lenne, ha nem(csak) ebből az írásból és még pár felkért műfordító tollából, hanem több tucatnyi írásból lehetne kiolvasni, hányadán is áll a magyar műfordítás manapság. Persze az ezt megelőző lépésnek annak kellene lennie, hogy a könyvpiacon is nagyobb számban jelenjenek – jelenhessenek – meg a versfordítások. Nemcsak azért lenne erre szükség, hogy „ne hülyén haljunk meg”, hanem azért is, mert a fiatal műfordítók fejlődésének a kötetfordítás lehetne az újabb állomása.

30.09.2022
PDF

© Kiss Tibor Noé

Mohácsi Balázs (1990) költő, kritikus, műfordító, irodalomtörténész, a Versum és a Jelenkor szerkesztője. Pécsett él.

Verwandte Artikel
06.09.2022
Magad, uram, ha szolgád nincsen. A magyar műfordító-utánpótlás helyzete a 21. században | Fordítói utánpótlás